Nincs olyan nap, hogy ne keressen telefonon egyik vagy másik közvélemény-kutató cég munkatársa. Ma egy hölgy kellemes, behízelgő hangon tudakolta, hajlandó vagyok-e néhány percet rászánni arra, hogy a véleményemet kérdezze Budapesttel kapcsolatban. Aztán hosszú hálálkodás után feltette az első kérdéseket: melyik kerületben lakom, mi az iskolai végzettségem, hány éves vagyok… Na, amikor ideért, gyorsan elhadarta: köszöni szépen, de a kerület felsőfokú végzettségű, idősebb lakóiról már képet kaptak, és letette. Érdekes módon, mindig a koromnál szakad meg a kérdések láncolata.

Innen nézve meglehet, hogy igazuk van a kérdezőknek, akik úgy gondolják, fél lábbal már a sírban vagyok. A sok csacska kérdéssel csak a drága időmet rabolnák, amit még isten kék ege alatt, közöttük tölthetek. Pedig szavamra, még érdekelt volna, mire kíváncsi a

megrendelőjük a főváros jelenével és jövőjével kapcsolatban. Talán arra gondolnak, kell-e a budapestieknek egy ötödik metró vonal? Vagy örömmel vennék-e, ha a kettes metró összekapcsolódna a HÉV vonalával? Lelkem mélyén ott motoszkált, mit válaszoljak, ha azt kérdezik, legyen-e dugódíj, vagy vezessenek-e be az egész város területén horribilis parkolási díjakat, nehogy valaki az agglomerációból arra vetemedjen a jövőben, hogy autójával a pesti levegőt szennyezze. De idáig nem jutottunk el.

Azon már régen nem csodálkozom, hogy amikor a búgó-hízelgő bejelentkezik, és közli, hogy a fogyasztási szokásaimról szeretne kérdezni, elég a szavába vágnom és felvilágosítani, hogy ne fáradjon, nyugdíjas vagyok. Máris kattan a vonal. A legtöbbjük el sem köszön. No, ebben sincs semmi meglepő, hiszen ki a fenét érdekelne, hogy milyen vásárlási szokásai vannak egy nyuggernek? Fel sem tételezik, hogy évente új, drága okos telefont vásárolok, pontosan tudják: nem fogok minden évben újabb szuper nagy tévét venni.

A múltkoriban betelt a pohár, és úgy döntöttem, visszavágok. Ezúttal egy érces, harmincas férfihang igyekezett a kegyeimbe fuvolázni magát. Kérdezte, van-e a családban autó, és ha igen, szeretné megtudakolni, milyenek az autózási szokásaim. Mondtam, hogy van, nyugdíjas vagyok, de mielőtt eldarálhatta volna, hogy ebben a kerületben már minden diplomást kifaggattak erről, és letehette volna a telefont, hozzátettem: néhány hónapja nagy összeget nyertem a lottón... Hallottam, ahogyan a torkán akad a szó. Szinte láttam a meglepett képét. Köszörülte a torkát, a türelmemet kérte, a telefon kattant egyet (gondolom megkérdezte a főnökét, mit kezdjen a vonal végén „lógó” gazdag öreggel?), majd megköszönte a türelmemet, és máris záporoztak a kérdések.

Hát igen. Lázár János már jó ideje vadászgat valahol, megszabadulva a kormányzás terheitől, de még mindig igaz ebben az országban az ismert aranyköpése: mindenki annyit ér, amennyije van. Ha pénzem van, nyuggerként akár még a közvélemény-kutató is embernek tekint.

De a piacon azért a hentes elsőre átnéz rajtam. Fel sem tételezi, hogy a bélszínből kell nekem levágnia. Ha mégis? Nagyot köszön búcsúzáskor.

Somfai Péter (Népszava)