" Akkor már inkább a kerekesszékes vívás, a vak úszás, a down-szindrómás lovaglás. Vagy bármi, amire négyévenként két hétig sportösszeállításokban figyelni lehet. Csak ne mutassák őket teljesen, ne mondják el róluk, hogy a hiányos támogatás ellenére teszik mindazt, amit tesznek, ne tudjunk róluk többet, csak azt, amivel hozzájárulnak a nemzet nagyságához még akkor is, ha törvényileg vonják meg tőlük a támogatásokat, megalázó felülvizsgálatra kényszerítik őket..."

A paralimpiai érem a felét éri, de azt sem egészen, mert a negyedik helyezett olimpikon 21,5 millió forintot kap, a paralimpikon 1,4 milliót. Az nem a fele. Az eddigiekhez képest ez mégis 43 százalékos emelés. Nyilván nem a pénzért csinálják, de azt is simán meg lehetne érteni, hiszen integrált minőségi munkalehetőséghez jutni a segítséggel élőknek nagyjából annyira gyakori, mint paralimpikonnak lenni.

A paralimpiában nincsen akkora üzlet, mint az olimpiában, a NOB sem engedi olimpiának hívni, mert

az védett név. Ők limpikonok. A médiapartnerek összefoglalókat adnak, amelyben gondosan elkerülik, hogy a csonkolt vagy ki sem nőtt, kacska végtagok, az egymásba csúszó ujjak, a semmibe sem bámuló szemek vagy azok felfedett üregei megzavarják a nézők élvezetét. Nem mutatják a bocsabajnokság nyáltól csillogó csövét sem, holott ez az egyetlen sportág, amelyet a halmozottan sérültek, a nyakuktól valamennyire mozgó fejükkel sportképesen űzni bírnak.

A néző elméletben persze tudja, el is szavalja, hogy hatalmas, csodálatraméltó, embert próbáló mindaz, amit egy sérült, megváltozott munkaképességű ember, az elemeket legyűrve, elér a sportban. Nagyjából akkora teljesítmény, mint kerekesszékkel metróra ülni, vagy vakon átbotorkálni az átépítés alatt álló Bakáts téren. Sérültként sportsikereket elérni majdnem akkora napi küzdelem, mint egyetemi diplomát szerezni, állást találni, családot akarni, ügyeket intézni, önálló életet élni. Akkor már inkább a kerekesszékes vívás, a vak úszás, a down-szindrómás lovaglás. Vagy bármi, amire négyévenként két hétig sportösszeállításokban figyelni lehet. Csak ne mutassák őket teljesen, ne mondják el róluk, hogy a hiányos támogatás ellenére teszik mindazt, amit tesznek, ne tudjunk róluk többet, csak azt, amivel hozzájárulnak a nemzet nagyságához még akkor is, ha törvényileg vonják meg tőlük a támogatásokat, megalázó felülvizsgálatra kényszerítik őket, és a hét minden napján - amikor nincsen paralimpia -, éreztetik velük, hogy ők mindannyian nyűg a nemzet nyakán. Koloncok, akiket el kell tartania az egészséges, jó karban lévő magyar állampolgárnak, aki persze bármikor bénára motorozhatja minden végtagját, szülhet fogyatékos gyereket. De ez nem jut eszébe. A magyar ember nem foglakozik azzal, hogy a sérültek, a megváltozott munkaképességűek is adófizetők szeretnének lenni, ha hagynák őket.

Majd a hírösszefoglalóból tudni fogja, ha Krajnyák Zsuzsa vívóérmet szerez, le is hajt rá egy sört. De nem fogja tudni, hogy a vívónőnek skótkockás színű műlába van (pár éve még az volt), és azt sem, hogy a karsérült úszó fejjel csapódik a medence falának, mert agyonedzett, ám de mégis kacska kezével nem ér el a falig. Ezeket nem is akarja tudni.

Az idén először az úszóbajnok Illés Fanniról igazi sztárfotók jelentek meg: olyanok, amelyek nem dugják el a sérüléseit, hanem bátran vállalva megmutatják őt. Annoni Zita fotóin a fogyatékos női test szépségét tanulhatjuk meg látni, és megérthetjük, hogy a fogyatékkal élők testének esztétikája van. Mint bárminek, ami emberi.

SÁNDOR ERZSI (Népszava)