Az 1956-os forradalomnak a dicsőséges Szovjetunió általi leverése emlékére ma nálunk elvileg nemzeti gyásznap van, a kérdés csak az, hogy az Országház előtt hogyan lehetne félárbócra ereszteni a nemzeti lobogót olyan trükkösen, hogy a dicsőséges orosz nemzet legfőbb ura, Putyin úr erről ne értesüljön. Mert ha megtudja, még a végén összevonja a szemöldökét.

Márpedig az ő homlokredőinek tektonikus mozgását egy szibériai tigris is megérzi, nemhogy egy olyan szélkakas kis ország, mint amilyen mi vagyunk. Az oroszok leverték két szabadságharcunkat, ránk küldték Rákosiékat, ideglenesen megszálltak minket negyven évre, ennek ellenére most kétrét hajlunk a gyönyörtől, ha a Kreml ura a felséges tekintetét reánk veti.

Kezdem azt hinni, hogy Ady úrnak nem volt igaza azzal a kompország hasonlatával. Kicsit túlbecsült minket. Hiszen

egy kompnak azért mégiscsak megvan az a részleges szabadsága, hogy – ha csak két part között is – ide-oda jár. Egyszer itt, egyszer ott. Micsoda szabadság ez is. A lehetőségeknek valóságos tárháza. A kompnak legalább van alternatívája. Innen oda. Vagy onnan ide. A kompozás közben érzett izgalmas szorongásról már nem is beszélve: vajon mi vár minket odaát?

Ó, nem, mi nem kompország vagyunk, kedves Ady úr. Hanem csak egy gyors telepítésű, korlátozott mértékben úszóképes pontonhíd, amit a nálunk valamiféle félreértés folytán politikai erőknek hívott utászalakulatok a kedvük szerint pakolnak ide-oda, majd parancsba adják a kötelező haladási irányt. Arra kell menni, üvöltik, és ha a nép hezitál, még seggbe is rúgják, hogy a nekik megfelelő irányba állítsák.

Ma nemzeti gyásznap van, mert az oroszok november 4-én bejöttek, szétlőtték a szinte minden ízében szocialista követeléseket megfogalmazó forradalmat, majd a többit rábízták a magyarokra. Tudták, hogy a többit mi, magyarok rutinosan, saját erőből meg fogjuk oldani: félévvel a forradalom leverése után Pesten már százezernyi tömeg ünnepelte Kádárt, a szovjet helytartót, mit sem törődve vele, hogy a fél évvel korábban levert forradalom vezetői valahol messze éppen a halálukra várnak. Ásták már „Borbíró Piroska” sírját, de bizony nem a sírásók végezték a valódi munkát, hanem azok a tömegek, amelyek olyan gyorsan elárulták a forradalmat, ahogyan később Kádárt is.

Nemzeti gyásznap Magyarországon. Hát az annyit is ér, mint pontonhídon egy füles bástya. Hiszen annak idején nálunk nemzeti gyásznap volt 1953. március 9-e is. Ha valaki nem tudná, az volt Sztálin temetésének napja. De vajon ki emlékszik még arra, hogy nálunk nemzeti gyásznapnak nyilvánították Sztálin temetésének napját, ha már mi magunk sem? Megmondom: Putyin.

Forrás: KÁCSOR ZSOLT (Népszava)