Üdvös lenne, ha mostantól kizárólag olyan politikus értekezne nyilvánosan arról, hogy Magyarországnak készen kell állnia akár a harctéren is keményen odavágni, aki előzetesen írásban vállalja, hogy az első ilyen alkalommal ő maga is fegyvert fog, és honvédő közlegényként a csatába indul.

Amikor 1949-ben Picasso megrajzolta a béke galamb formájú allegóriáját, aligha gondolta, hogy bő hetven évvel később Magyarországon egy idősödő, pocakot eresztett egykori fiataldemokrata jelentkezik majd be a legfőbb békejelkép pozíciójára.

Márpedig ez történt: a magyar miniszterelnök az olcsó orosz gáz ígérete mellett azzal az állítással nyerte meg az idei választást, hogy

„a baloldal háborút akar, Gyurcsányék háborúba vinnék a fiainkat”, ezzel szemben ő, azaz Orbán Viktor semmi mást nem szeretne, csak békét. El is készült az emblematikus békegalamb-ábrázolás a kormányfőről (néhány nap alatt nagyjából húsz évnyit öregedett és őszült hozzá a gyorsan lecserélt Dávid Ibolya-mosolyú előzőhöz képest; a világ ötödik leghájtekebb országában a Photoshop ilyen csodákra is képes), ahol fekete polárfelsőben tekint stratégiai nyugalommal a semmibe.

Hogy hogyan jutottunk el innen alig fél év alatt a harci kürtök megfújásáig és az elrettentő magyar haderő meghirdetéséig, azt Habony Árpádon kívül valószínűleg kevesen tudnák megmondani. Maga az idea sem kristálytiszta, hiszen Magyarország a NATO tagja – még ha a leggyengébb láncszem kevés büszkeségre okot adó pozíciójában is –, és a szélsőjobboldal alufólia-sisakos álmodozóin kívül aligha gondolhatja felnőtt ember, hogy létezik erősebb katonai garanciája a biztonságunknak az Orbán által amúgy folyamatos aknamunkával gyengíteni próbált szövetségnél. Ráadásul, ahogy nemzetünk nagy gondolkodói sorra rámutattak, Ukrajnában valójában az észak-atlanti gólem csatázik az ártatlan Oroszországgal – ha a NATO a szövetségesünk, Oroszország pedig a barátunk, akkor ki ellen fegyverkezünk?

Amúgy a magyar fegyvervásárlások témája is megérne egy külön misét. Ebből a nagy nekibuzdulásból ugyanis borítékolhatóan az lesz, hogy vagy veszünk valamit, vagy nem, de mindenképpen túlárazottabb lesz még a lélegeztetőgépeknél, és átláthatatlanabb a „nem kormánygépek” beszerzésénél is. Mint ahogy arra sem lenne kockázatos nagy összegű fogadást kötni, hogy a szóban forgó ügyletek révén nem a magyar állam harci potenciálja, hanem néhány oligarcha-család vagyona fog igazán nagyot nőni (beleértve a fegyverbizniszhez máris közelebb húzódott Orbán-famíliát is).

A fentiek nyomán, úgy is, mint a magyar hadsereg és hadibeszerzések kizárólagos finanszírozói, valamint a hazai uralkodó elit legendásan eredményes mindenkori háborúinak potenciális hősi halottai, két jámbor óhajt szeretnénk megfogalmazni. Egyrészt üdvös lenne, ha mostantól kizárólag olyan politikus értekezne nyilvánosan arról, hogy Magyarországnak készen kell állnia akár a harctéren is keményen odavágni, aki előzetesen írásban vállalja, hogy az első ilyen alkalommal ő maga is fegyvert fog, és honvédő közlegényként a csatába indul. Másodszor pedig, ha valaki tényleg elrettentésre vágyik, olvasson egy kicsit utána, legalább az elmúlt 100 évre visszamenően, hogy mi lett – mindig! - abból, amikor a (jellemzően jobboldali) politikusaink szükségesnek érezték feléleszteni a haza férfi lakosságában a harci szellemet.

Forrás: Hargitai Miklós (Népszava)