Ha a nyilvánosság nagyobb része kirekesztő és merő megtévesztés,  ha a szemünk láttára lopnak, csalnak, hazudoznak, ha a zabrálók éhsége kielégíthetetlen,  az esélytelenek iránti érzéketlenség tenyérbemászó, akkor magamra zárhatom lakásunk ajtaját, vagy habitusomat megregulázva szerepet vállalhatok a közélet fontos feladatokkal bajlódó terein.  Számomra sem személyesen, sem társadalmi lényként sincs időszerűbben kínzó kérdés, mint a „mit lehet tenni”.

Gobbi Hilda felháborodott, hogy egyszer neki is meg kell halnia. Azt mondta: „kikéri magának, ez a legeslegnagyobb botrány!”  Mensáros hívő emberként a belenyugvás méltóságát képviselte.

Az ember él és meghal, végül is mit lehet tenni?

Sokkal többet nem, talán mindössze annyit, hogy

életmódunkban esélyt adunk az esetleg kevésbé kellemetlen elmúlásnak. Feltéve, ha van rá egyáltalán lehetőségünk.

Mivel az ember társadalmi lény, kötelező a kérdést a belterjesebb életszerűség címén is föltennünk: alávaló állapotok közepette, egy remélhető eredmény érdekében végre is mi a dolga az embernek?

Ha a nyilvánosság majoritása kirekesztő és merő megtévesztés, ha egyre tépázottabb a mindennapi megélhetés, ha a szemünk láttára lopnak, csalnak, hazudoznak, ha a zabrálók éhsége kielégíthetetlen,  az esélytelenek iránti érzéketlenség tenyérbemászó, ha a szomszéd országban százezerszer egy meg egy emberi életet olt ki, otthonokat bombáz porig, gyereket és cókmókot kézen fogva hajszol menekülni az elmeháborodott akarat, ha az emberiség biztonságát a pólusokon olvadó jéghegyek vészjósló tömege, a vegyi szennyezettség, a hulladékáradat, a túlnépesedés fenyegeti, mit lehet tenni?!

Magamra zárhatom zalai házunk ajtaját, ablakait, és csak a szeretteimmel, barátaimmal érintkezhetek telefonon, vagy habitusomat megregulázva szerepet vállalhatok a közélet fontos feladatokkal bajlódó terein, számomra sem személyesen, sem társadalmi lényként sincs időszerűbben kínzó kérdés, mint a „mit lehet tenni”.

Forrás: Verebes István (Élet és Irodalom)