Orbán Viktornak  különleges képessége van ahhoz, hogy saját hibái, bűnei és a maga előidézte kényszerhelyzetek magyarázatára komplett világképeket rögtönözzön.

A miniszterelnök névrokona, Orbán Balázs  politikai igazgató a beszédmagyarázatában csak úgy röpködnek az elegáns szakkifejezezések, konnektivitás így, decoupling úgy, blokkosodás amúgy. Nem kétséges, hogy a kormányfőnek jól fizetett szakemberek dolgoztak a keze alá. De az egész akkor is az

eddigi – és elitérdekből továbbra is követendő – kormányzási elvek bebugyolálása tudálékos hablatyba.

Vegyük csak a központi tételt: „Magyarországnak reális esélye van kilépni a közepesen fejlett országok csapdájából”. Most hagyjuk, hogy más környékbeli országoknak több esélyük van – a Balti-tengertől a Balkánig terjedő térségben Magyarország a leglassabban növekvők közé tartozik.

Az, hogy Orbán szerint éppen mi erősödhetnénk középhatalommá, egyenes folytatása egyfelől a Trianon előtti kiválasztottságtudatnak („csak mi vagyunk államalkotó nemzet”), másfelől a Kádár-kori önhittségnek („csóró lengyelek, a puliszka nem robban, csak mi vagyunk okosak”). De a szakirodalom ráadásul nemigen foglalkozik a „közepes fejlettség csapdájával”. A szakirodalom a közepes jövedelem csapdájával foglalkozik, márpedig hazánk ebből a kategóriából már kilépett, legalábbis hivatalosan magas jövedelmű, fejlett ország.

A közepes jövedelem csapdája azt jelenti, hogy egy ország gazdasági felzárkózása az ipari exporton alapul, ahol az alacsony bérek versenyelőnyt jelentenek, ám ezeket demográfiai és egyéb okokból nem lehet a végtelenségig tartani.

Forrás: Széky János (Élet és Irodalom)