"Itt jár-kel köztünk, levegőt vesz, mozog, a zebra előtt szétnéz, de igazából már nem él. Meghalt benne az a valaki, aki ő volt egykor...félrenézett, majd a lába elé bámult, esélyt sem adva, hogy köszönjek. Pedig köszönni akartam neki. Egy szia még akkor is kijár neki, ha már nem él."
Annak idején még a Népszabadság szerkesztőségében ismertem meg, és kedveltem egykor. Akkoriban lobogott benne tűz. Csillogott a szeme, amikor egy-egy témáról beszélt, és ezt nagyon szerettem benne. Úgy éreztem, hiszi és vallja, hogy hivatásának értelme van: írásaival a társadalmat, a közjót szolgálja.
Most meg jött velem szemben az Oktogonon, és a tekintete éppen olyan üres volt, mint az az újságnak nevezett termék, amibe évek óta ír. Úgynevezett „jobboldali, polgári” lapnál dolgozik, de tudom, igazából tudom, hogy ez az ember soha életében nem volt jobboldali. Baloldali volt és liberális. Vagy ha nem, akkor a Népszabadságnál hazudott nekünk és az olvasóknak. Vagy ki tudja, tán a mostani lapjánál hazudik. De az is lehet, hogy hazudott akkor is, most is. Van ilyen.
Elvégre a lap, amelynek
munkatársa lett, fantáziavilágot teremtett: az újságírói – a hatalom által a szájukba rágott politikai frázisokkal – úgy írnak a nagyvilág és Magyarország bonyolult jelenségeiről, mintha egysejtű papucsállatkák akarnák megfejteni a rejtélyes Nagy Tócsa titkát, amelyben élnek.
Mondom, az újságíró tekintete üres volt, az arcát pedig, megdöbbenve néztem, szétroncsolta valamiféle ismeretlen, roppant erő. S nem, ez az erő nem az idő volt. Nem az eltelt évek hagytak nyomot ezen a gyűrött, megviselt arcon, hanem a belsejében dúló harc: a lelkiismerete. Ha van neki. De bizonyára van. Különben nem így nézne ki az arca. Ilyen csúnyán csak belülről rághatja szét magát egy önemésztő, érzékeny ember.
Árulónak tartom. Számomra ő az a Geréb, aki a vesztésre álló Pál utcai fiúk közül átállt a győzteseknek hitt vörösingesekhez. Áruló, tehát hazug. Az írásaiban is hazudik, pedig minden bizonnyal elhiteti magával, hogy a tollát a belső meggyőződés vezeti.
Onnét tudom, hogy saját magát is megtéveszti, hogy megváltozott a stílusa. Én erre különösen szenzitív vagyok, ami nem csoda, van mögöttem harminchárom, a sajtó világában eltöltött esztendő. Meg tudom ítélni, hogy egy cikk csak úgy oda van-e kenve, vagy lélekből született és tűzben fogant. Ennek az újságírónak évek óta rosszak a cikkei. Nem úgy értem, hogy rosszabbul ír, mint azelőtt, amikor még nem állt át a vesztes baloldali liberális táborból a győztes jobboldaliak közé. Hanem úgy értem: a jobboldali közönségnek szánt írásaiban nem izzik a hit. Úgy néztem rá, mint egy halottra, aki itt jár-kel köztünk, levegőt vesz, mozog, a zebra előtt szétnéz, de igazából már nem él. Meghalt benne az a valaki, aki ő volt egykor. Ezt látni az arcán. Semmiféle maszk a lelkét elrejteni nem tudja többé. A mosolya hazug, a tekintete hazug, a járása hazug.
Egyedül a félrenézése volt igazi.
Nem akart ugyanis észrevenni. Pedig meglátott és felismert, de félrenézett, majd a lába elé bámult, esélyt sem adva, hogy köszönjek. Pedig köszönni akartam neki. Egy szia még akkor is kijár neki, ha már nem él. Csak egy szia, több nem. Hiszen ennél többet mit is mondhatnék? Hogy vagy? Ezt nem kérdezhetem meg tőle. Hiszen nagyon jól látom: élőhalott.
Forrás: KÁCSOR ZSOLT (Népszava)
