Kockázatokkal teli politikai évad elé néz az ország. Jövő júniusban önkormányzati és európai parlamenti választások lesznek. A kampányolás vélhetően végigkíséri a következő hónapokat, és kiemelten hat majd a társadalmi tudatra, érzelmekre, a nemzet kohéziójára.

Tény, hogy ebben az évszázadban meghonosodott a negatív kampányolás, illetve politizálás gyakorlata Magyarországon.

A politikai programok versenyét a “másik” szapulásában, lejáratásában kiteljesedő versengés váltotta fel. Finkelstein, Birnbaum, Bannon nyomdokain a Fidesz világszínvonalúra fejlesztette az ellenségképzésre, gyűlöletkeltésre épülő, támadó jellegű politikai magatartást és morális pánikkeltést.

A kormányzat folyamatosan napirenden tartja a fenyegetettség érzetét, és azt sugallja, hogy

a belső és külső ellenségekkel szemben erőskezű vezetőre van szükség, aki képes a nemzetet megvédeni a válságoktól és fenyegetésektől, szemben a belső civakodással elfoglalt “demokratákkal”. A narratíva fontos eleme a nacionalista szuverenizmus, amely az ideológiai magvát képezi a “hazafi-nemzetáruló” ellentétpárnak, és bármikor bevethető a “mi-ők” szembenállás élezésére. Ezeket az üzeneteket, amelyek egyszerűek és fekete-fehérek, a közmédia és a közösségi média, valamint a trollok hangosítják fel. Ezzel automatikusan a hatalom támogatóivá válnak.

A közösségi médiában az eltérő identitású csoportok saját buborékjaikban “terjesztik az igét”, ócsárolják a “másikat”, szítják az ellenséges érzelmeket. Ugyanakkor a közösségi média egyáltalán nem segíti elő a kiegyensúlyozottabb tájékozódást, mert a gyakorlat szerint a “táborok” között sem élőben, sem a közösségi média csatornáin nincs átjárás: alig olvassák, hallgatják a “másik” érveit és gondolatait. A buborékok egyre vastagodó falak mögül két, egymástól gyökeresen eltérő valóságot sugároznak tagjaik felé.

Az elrettentés, megbélyegzés és kirekesztés, a nemzeti szabadság és szuverenitás elvesztésétől való félelem termékeny talajra lel a magyar nemzet tudatában, amelyet hagyományosan áthat az elnyomottság, a függőség, a sérelmek, az áldozatiság, a “balsors”, a pesszimizmus érzete, illetve a szabadság és felemelkedés vágya. A gerjesztő és a gerjesztett tudatok összhangja olyan szerves kapcsolatot eredményez, amelyben mintegy magától értetődő a harc a “nemzet ellenségeivel”. A gyakorlatban azonban mindenkivel, aki a hatalom világképétől eltérően gondolkodik.

A fenti folyamatok következtében az a nemzeti konszenzus és kohézió, amely az 1990. évi rendszerváltás során a politikai osztályon és a lakosságon belül is kialakult, mára erodálódott. A társadalom identitásában és érzelmeiben is szétszakadt. A ”mi-ők” megosztottság, a bosszú vágya és a gyűlölködés a mindennapi retorika részévé vált. Beleivódott a társadalom szöveteibe, beszivárgott a családokba is. Az ideológiai, identitás jellegű kérdések már a párkapcsolatok kialakulásában is növekvő szerepet kapnak. Megnőttek az ellentétek a határon innen és túl élő magyarság között, vagyis össznemzeti szinten is.

Lehetetlen megjósolni, hogy a gyűlölet mely ponton és mikor válik cselekvővé és kezd ellenőrizhetetlen életet. Vannak, akik már most “hideg polgárháborús” helyzetről beszélnek. Ami bizonyosan állítható, hogy a jelenlegi politikai és érzelmi trendek meghosszabbodása szélsőséges konfliktusokhoz vezet.

A politikai osztály magatartásában és retorikájában azonban nem tükröződik, hogy e stratégiai jellegű veszélynek tudatában volna, megelőzésére törekedne, holott ez az előttünk álló politikai évad kiemelkedő tétje.

Nemzeti érdek a negatív folyamatok megállítása, a konfrontációs politizálás mihamarabbi felváltása egy együttműködésen alapuló rendszerrel. Minél tovább tartanak a jelenlegi trendek, annál kisebb az esély a gyűlölködés kézben tartására, és a társadalmi béke, stabilitás megőrzésére.

A nemzeti béke és stabilitás fenntartásának előfeltétele a közmédia reformja. Nemzeti érdek - tehát valójában a kormány érdeke is -, hogy a választók minél hitelesebb és kiegyensúlyozottabb képet kapjanak a közéleti kérdésekről. A realitásokkal folyamatosan kell szembesülniük, mert egy esetleges hatalomváltást megelőzően vagy követően a rájuk zúduló, addig ismeretlen hírcunami könnyen sokkoló hatást válthat ki. El kell érni ezért, hogy valamennyi sajtóorgánum és újságíró szabadon végezhesse a munkáját, a közmédia pedig ne csupán a kormányzati propagandát terjessze.

Elengedhetetlen azonban az is, hogy az érvek és ellenérvek viták keretében, egymás mellett hangozzanak el. Ez nemcsak segítené a szavazókat objektívabb állásfoglalások kialakításában, de hatékony lehet az álhírek, trollok és hackerek elleni küzdelemben is, hiszen ezekkel a támadásokkal a választási kampányokban fokozottan kell számolni.

Az ellenzéki pártoknak tudomásul kell venni, hogy a lakossági fórumok, miközben valóban hasznos kommunikációs és kapcsolatépítési lehetőséget jelentenek, nem képesek ellensúlyozni az egyoldalú kormányzati információterítést, az álhíreket, a szervezett és tömeges trollkodást és karaktergyilkosságokat. A közmédia radikális reformja ezért kulcseleme a választási szereplésüknek.

De nagyon fontos lenne az "Ellenzéki Kerekasztal 2.0" felállítása is. Az identitások közötti óriási szakadékok, a negatív érzelmek és a társadalom megosztottsága ismeretében illúzió abban hinni, hogy egy “klasszikus” kormány-, illetve rendszerváltás elegendő lesz a társadalmi robbanással fenyegető ellentétek felszámolására. A “nemzetietlen, áruló, globalista és posztkommunista” nézeteket képviselő ellenzéki és a “múltba révedő, haladásellenes, maradi és antidemokratikus” kormányzatiak közötti szakadék ugyanis fennmarad egy rendszerváltást követően is, és változatlanul mételyezni fogja a politikai légkört.

Elengedhetetlen ezért, hogy a nemzet sorsa iránt felelősséget érző politikusok és aktivisták, a jelenlegi pártstruktúrákon és nemzedékeken átnyúlva leüljenek egy újabb ellenzéki kerekasztal köré, és párbeszédet indítsanak, hogy összefogva megállítsák a sorsrontó trendeket, helyreállítsák a társadalmi békét, és megteremtsenek egy új politikai konszenzust.

A párbeszéd során, amely – figyelem! - nem egyenlő a vitával, a másik meggyőzésére irányuló érvelési versennyel, a résztvevőknek fokozottan kellene törekedniük, hogy figyelmesen és türelmesen, a címkézéseket mellőzve hallgassák meg a “másikat” az árkok, szakadékok kialakulásának okairól, és egy hasonlóan embert próbáló feladatként önvizsgálatot is tartsanak, hogy “hol rontottuk el”. Csakis ez a hozzáállás alapozhatja meg egy új emberi kapcsolatrendszer létrejöttét, amelynek révén jobb- és baloldali politikusok képessé válnak az identitásbeli különbségek ötvözésére és áthidalására. Ezután állapodhatnak meg egy új társadalmi perspektívában és politikai értékrendben, ami a következő időkre iránytű lesz a “nemzeti szekér” mozgatásához. Ez a szövetség hiteles alternatíváját jelenthetné a konfrontációra és gyűlölködésre épülő politizálásnak, és alkalmas lehet a szétszakadási trendek felszámolására és a társadalmi kihívások szakszerű megválaszolására.

Minél előbb indul el és hoz eredményeket a fenti két folyamat, annál nagyobb az esély, hogy a szélsőségekhez vezető úton megálljon a nemzet. A választások jó alkalmat teremtenek az aktív cselekvésre.

Amennyiben azonban a cselekvés elmarad, és a jelenlegi feltételrendszer nem változik, a választási kampányok a “mi-ők” felállást, a szétszakítottságot és gyűlölködést elkerülhetetlenül erősíteni fogják. Különösen félő, hogy az EU-kampányban megjelenik a “függetlenségpárti, hazafi", illetve "kozmopolita, nemzetáruló” ellentétpár, amely a végletekig feszítheti a húrt.

A történelmi példák, igaz, főként a “globális dél” országaiban azt mutatják, hogy a megnövekvő társadalmi instabilitás a választások környezetében akár szélsőséges cselekményeket is kirobbanthat. Ennek megelőzésében visel különleges felelősséget a teljes politikai osztály, a holdudvarok és a média egyaránt. A történelem azt is mutatja, hogy az elszámoltatás ritkán marad el.

Forrás: dr. Tatár György (Népszava)