Az idén októberben megalakult Fővárosi Közgyűlés első nézetre megidézi a demokráciát régóta űző parlamentek izgalmas, egymásnak feszülő, helyenként heveskedő szócsatáit. Bizsergetően jó érzés újra megtapasztalni az elmúlt évtized kínosan álságos és unott szavazatgyártó ülései után. De talán korai az öröm.
A közgyűlés összetétele politikai nézetekben, értékítéletben és felkészültségben is nagyon heterogén. Vannak régi motorosok, mások most próbálják elkapni az önkormányzati hivatalok labirintusában kígyózó Ariadné-fonal végét. A kettő közti széles skálán pedig ott vannak az üzleti világban szocializálódottak, sőt jelenlegi lobbisták, a politikaikarrier-létrán kapaszkodók és a jobbító szándékúak. A sokféle nézőpontból színesebb kaleidoszkóp rakható össze. Majd egyszer.
Most még a
párhuzamos közlések, érzelmes kirohanások, ügyetlen kitörési kísérletek és suta hátraarcok vannak. Többen is pódiumként használják, hogy onnan szólogassanak be, onnan üzenjenek kifelé, felfelé.
Sokan keresik magukat a kabátban. Mindenki farigcsálja a saját képét. S ez annyira sok energiát kivesz belőlük, hogy egymásra, a vitában elhangzott lényegi elemekre nemigen jut figyelem. Legföljebb személyes riposztokra.
Senkit nem lehet meggyőzni, párhuzamos kinyilatkoztatások hangzanak el hatás nélkül. S a végén mindenki úgy szavaz, ahogy a mögötte álló politikai erő szabja. Mintha az előtte lévő többórás vita meg se történt volna.
Forrás: Szalai Anna (Népszava)
