Fájhatott, ha még most, közel hatvan év távlatából is emlékszem rá, hogy a Kossuth Technikumban azok az osztálytársaim, akik Budapest belvárosa környékén laktak, azt mondták ránk csepeliekre; vidékiek! Úgy határozták meg, hogy a pesti az, aki a Boráros téren belül lakik! Nagyon vitatkozni nem lehetett velük, mert ahogy az ember a HÉV-el utazott Pestről Csepelre, mást se nagyon látott a Kvassay zsilipet elhagyva, mint termőföldeket. A nagy Duna felől egészen a Szabadkikötőig, a kis Duna felől meg a Corvin Ottó utcáig bolgárkertészetek működtek.

Nekünk csepelieknek természetes volt a kertészeti tevékenység mert gyerekkorunk óta velünk élő valóság volt. Ott csibészkedtünk, amikor répát, karalábét loptunk, és ott kerestünk egy kis zsebpénzt, amikor nagyon szorított a nincstelenség. Oda jártunk idénymunkát végezni, és élelemre, szórakozásra valót keresni. De oda jártak a szüleink is friss zöldséget vásárolni. A soroksári Dunaág és a francia öböl egész területén robbanómotorok által hajtott szivattyúk helyezkedtek el. A vizet vagy háromcolos acélcsöveken továbbították a földekre. Apám szerint azért éltek itt a kertészek, mert igen jó az a föld, amit művelhetnek. A „bulgárok” a földet speciális

vízvezetési technikával öntözték. Úgy alakították ki az ágyásokat, hogy közöttük folyhasson a szivattyú által kiemelt Dunavíz. Kapával vágtak neki utat, és azzal is torlaszolták el, amikor elegendőnek látszott. Később a Duna TSZ kebelében üzemelt a terület, és hol lucernát, hol gabonát termesztettek rajta. Ekkor már a kertészek és tanyáik kezdtek eltűnni, majd melléküzemágak (faipar, meg az új Szabadkikötő SE) kezdtek a helyükön megtelepedni.

Ma már senkinek nem jut eszébe a csepelieket vidékieknek mondani. Felváltotta a „külváros” vagy a „perem kerület”. (bizonyos pártok szlengjében a „panelproli” övezet) Ez a terület a rendszerváltás óta gyorsított ütemben nőtt Budapesthez. Ma már, a régi jó mezőgazdasági földeken az elvadultság vagy a jellegtelenség lett az úr. A nagy dunai oldalon földbevert betonoszlopokból és olcsó elemekből épített irodák és raktárak mutatják az „egységesülési lehetőség legegyszerűbb formáját” a fővárossal. A kis dunai oldal meg a mezőgazdasági, ipari és társadalmi megműveletlenségtől, félbehagyott épületekből és hatalmas kezeletlen betonozott placcokból álló övezet mutatja az igénytelenséget. Még az egyetlen „ősi építményt”, - a Nobel díjas Kertész Imre Sorstalanságából ismert Szabadkikötő úti „Matróz Csárdát” - is beburkolták Lindab lemezekkel. Nem túl nagy fantázia kell hozzá, hogy lássuk: azért, hogy az emberi szemektől elzártan nyugodtan végezze halálosztó munkáját az enyészet.

A föld ilyen felelőtlen herdálása nem csak Csepelen, hanem az egész országban jellemző. A hatóságok úgy vélik, hogy a termelőüzemeket idecsábítani olyan küldetés, amiért feláldozható a magyar föld! Hát, nagyot tévednek! Nem csak a csepeli szigetcsúcs említett területein, hanem a régen Szigetszentmiklósig tartó hatalmas mezőgazdasági földeken is betondobozok sokasága éktelenkedik, - sok ezer négyzetméteren - a kiváló termőföldeken. Pedig a volt Csepel Művek, a Növényolaj Gyár, a Kenyérgyár és a Pest Megyei Építőipari Vállalat (a gazdátlan Háros) sok hektáros területén dühöng az enyészet és az elhanyagoltság.

Nem a raktárakkal meg a termelő üzemekkel van a baj. Ezek megtelepedése a legfontosabb tranzitútnak számító M0 mellett bizonyos mértékben tolerálható. A baj a mértéktelenséggel, az igénytelenséggel és az előrelátás teljes hiányával van. Érvényt kéne szerezni azoknak az előírásoknak, amik kimondják, hogy annak előtte még, mielőtt a beruházóknak zöldmezős építkezésre adnak engedélyt a hatóságok, először fel kéne mérni, hogy nincs-e a környéken elhagyott rozsdaövezet. (Bezárt gyárak, elhagyott vasútállomások, laktanyák stb.) Ide kéne terelgetni az érdeklődőt! Kiépített infrastruktúrával, célzott támogatásokkal vonzóvá kéne tenni a beruházóknak azt, amit mi is megújítani, újból feléleszteni akarunk. Az állami, önkormányzati lehetőségeket úgy irányítani, hogy a tőkét úgy fordítsák egy új technológia megtelepedésére, hogy közben a régi értékeket megőrzik, felhasználják, és korszerűsítik. A zöldfelületeket pedig örökölt kincsként ésszerűen takarékosan, tervszerűen használják az egész társadalom javára. Ez, nem csak egyeseknek, hanem az egész országnak hasznos lenne!

Forrás: Horváth Gyula közösségi (fb) oldala