Kaptam meghívót a Puskás Múzeum  avatására. Kettőt is. Felhívtam hát a Népszavát, amelyben a legtöbbször előfordulok, amióta a Népszabadságot brutálisan beszüntették, hogy írjak-e én az eseményről vagy valamelyik belsős kolléga tudósít a megnyitóról. A Népszavánál nem tudták, miről beszélek. Kiderült: a lap egyáltalán nem kapott meghívót. Nem hittem a fülemnek. S ebben nem az a legfontosabb, hogy miként tekintenek bizonyos szerkesztőségek újságíróira, hanem az, hogyan bánnak az orgánum olvasóival.

Akiknek éppen annyi közük van Puskás Ferenchez, mint azoknak, akik úgy gondolják, több illeti meg őket a legnevesebb magyarból is. A legek ura kétségkívül egész Magyarországé, hiszen a futballpálya politikailag semleges (miként a legendás csatár is az volt): annak kizárólagos jobb vagy bal oldala nem létezik.

Puskás történetesen a bal oldalon játszott, ahogyan két legnagyobb utódja, Pelé és Diego Maradona is, de ki merte volna „leírni” a Budai II, Kocsis jobbszárnyat, legföljebb

Sebes Gusztáv tette talonba az 1954-es vb-re létszám felettiként kiutaztatott Sándor Csikart.

Kocsis, mint tudjuk, tizenegy gólt szerzett az Aranycsapat ezüstös világbajnokságán, amelyen Puskás a nyugatnémetek elleni 8:3-as csoportmeccsen megsérült, és csak az NSZK csapatával vívott 2:3-as csúcstalálkozón szerepelt újra.

A „berni csoda” idején még csupán a világ legkiválóbb labdarúgójának tartották, ahogyan a magyar csapatot nevezték a földkerekség legjobbjának a második hely ellenére is; a leghíresebb magyar attól is lett, hogy a Real Madridban – túl a harmincon – megkettőzte a Honvédban és a magyar válogatottban nyújtott parádés pályafutását. Adomány az élettől: tegezhettem, amikor még jól volt.

A megnyitót kihagytam. Je suis Népszava.

S persze örökre je suis Puskás. 

Forrás: Hegyi Iván (Népszava)