A Fidesz nem törődik azzal, hogy a negatív kampányának legyen igazságmagva, mondja a Policy Solutions vezetője, és egy ország a tanúja annak, hogy igaza van. Úgy értem, a fideszes szavazók is tudják, hogy egykor karizmatikusnak tartott bálványuknak mára jócskán megkopott a hitele, hogy egyre több megszólalásában állít egymást tökéletesen kizáró dolgokat, hogy hetet-havat hord össze kusza mondatokban, és hogy a jóslataiból napok alatt lesz por és hamu.

Fáradt szegény, mondhatják a hívek, nyilván mondják is, miután annyi becsődölést követően egyedül O.V. lett a rezsim csodafegyvere, amit napi több interjúban, országjárásban használnak el kopásig.

Néha azt sem tudja, hol van. Közben még kormányozni is kéne, ami az ő esetében azt jelenti, hogy letárgyalja azokat a hatalomban maradását célzó ígéretcsomagokat, amelyekből részben nem lesz semmi, részben meg több generációra adósítják el az országot. De hát semmi sem számít, csak a pillanat, amíg ő azt uralhatja.

Ha csak az

új adómentességeket nézzük, és mondjuk a 14.havi nyugdíjat, az ember nem érti, hogy ebben az elöregedő, fiatalságának jórészét a kivándorlás miatt elvesztő országban miből fognak nyugdíjat fizetni, miközben a gazdaság tartósan stagnál, és gyors kilábalást magára valamit is adó közgazdász akkor sem hajlandó megígérni, ha már a negyedik kör unikum-sört is kirendelik neki a pubban. Csak annyit mond, ez már nem fáradtság, ez parasztvakítás.

Aki pedig vakulni akar, teheti, bőven van miből.

Most nem is az a kérdés, hogy miért van ez így, hanem hogy a híveknek az a része, amelyik mondjuk csupán fél szemére vak, és azt gondolja, hogy a hazugságok, a hülyeségek, a karaktergyilkosságok, a Tisza-szimpátiával gyanúsítható emberek utcára tétele, a rendőri zaklatások, a  nyílt hatalmi fenyegetések sajnos elkerülhetetlenek, mert a tét nagy, a brüsszeli árulók, ukrán bérencek, a megvezetett (érts: belátásuktól megfosztott, tehát megvakított) ellenzékiek kormányra kerülése a pokolra juttat, szóval, hogy ők mikor mondják majd, hogy ez most már sok? Mondják-e majd egyáltalán?

Ha egyszer belementünk, hogy úgymond a saját érdekünkben becsapjuk saját magunkat, ha elfogadtuk, hogy a cél szentesíti az eszközt, akkor van-e vége ennek a logikai láncnak? Hiszen ha a hatalomért hazudni, lopni és csalni kell, miért ne lehetne ütni is érte, odacsapni, bebörtönözni, eliminálni, gyújtogatni, és mindezt a demokrácia védelme nevében? Vagy ami még jobb: a magyarság nevében. Egy neves költő mondta azt a kilencvenes évek elején, hogy a magyarság érdekei magasabban vannak a demokrácia értékei fölött. Van itt mindenre egy mondat.

Képes-e az ember megállni egy egyre sötétebb alagútban, és belátni, hogy amerre megy, arra nincs fény, mert az alagútnak nincs vége?

Csak kérdezek.

Forrás: Szénási Sándor (Klubrádió)