Kivételesen nincs semmi túlzás abban, amikor most történelmi időkről beszélünk. Békeidőben, választás útján végbement kormányváltás nyomán nem találni arra példát a magyar történelemből, hogy képviselők, nemrég volt miniszterek mentelmi jogát függessze fel a parlament, majd rögvest őrizetbe vegyék őket (aztán letartóztatásba is kerültek). 1990 óta minden hatalomváltásnál így vagy úgy elhangzott az elszámoltatás ígérete, de ilyen mélységig még egyszer sem jutott a folyamat. És még csak a ciklus elején járunk, a jogállami intézmények élén sem értek véget a személycserék.

Bár aligha ez volt a belső válsággal küzdő ügyészség szándéka, de azzal, hogy indítványukra az Országgyűlés  egymás után függesztette fel két ellenzéki politikus és a hivatalban lévő miniszterelnök mentelmi jogát, világos jelzést kapott a választóközönség arról, hogy korszakhatárhoz érkeztünk. A jelentőség és a vélelmezhető elkövetési érték tekintetében nem egy súlycsoportban lévő ügyek összemosásával a Polt Péter-i súlyos örökséget cipelő vádhatóság maga segített annak felmutatásában, hogy véget ért a politikai különbségtétel korszaka a bűnüldözésben.

És talán eljuthatunk odáig, hogy a törvény előtti egyenlőség ne csupán az ideák világában fellelhető törvényi deklaráció maradjon, hanem a joggyakorlat, jogalkalmazás valósága. Régóta úgy gondolom, hogy

Magyarországon a törvények betűjének maradéktalan betartása és szellemének tiszteletben tartása hozná el a legradikálisabb változást. Mondhatni: az maga lenne a forradalom.

De ne szaladjunk előre! Az őrizetbe vett politikusok, sorjázó feljelentések, nyomozások és körvonalazódó gyanúk egy hosszú folyamat első lépéseit jelentik, még nem magát a régóta vágyott társadalmi katarzist, amely elhozza a megnyugvást. Azt, aminek elmaradása – vagyis a torzóban maradt igazságtétel, anyagi és erkölcsi kárpótlás – is hozzájárult az előző rendszerváltás kisiklásához. Amely – a mából világosan látszik – szükségképpen vezetett az állampárt utódának négy évvel későbbi, 1994-es visszatéréséhez. S ez akkor is így volt, ha az MSZP vezette koalíciónak esze ágában sem volt restaurálni a bukott rendszert.

Hiába beszél új ÁVH-ról meg „újkommunista önkényről”, a fenti analógia szerint a Fidesz és mélyállama helyettesíthető be az MSZMP utódpártjával, a posztkommunista hálózatokkal. Ha az új kormányra hagyott örökségre gondolunk, még tisztább a párhuzam. Ezért lenne nemcsak történelmi bűn, hanem politikai hiba is, ha a Tisza Párt nem próbálná meg végigvinni a beígért, a maffiaként azonosított Orbán-rendszer legfőbb döntéshozóinak felelősségre vonását is magában foglaló rendszerváltást. Vagy ha csak elbábozná azt. És itt jutunk el Seszták Miklósig és Hankó Balázsig, akiknek őrizetbe vétele példátlan; ám ne tévedjünk: még ők sem tartoznak az igazi nagyvadak közé (mint Matolcsy György, akit már megcsapott az elszámoltatás szele). Különösen nem Hankó Balázs; nem véletlen, hogy a Fidesz látványosan vele szolidáris, Orbán Viktor színházában ma övé a mártírfőszerep. Mindez annak tudat alatti beismerése lehet, hogy a Fidesz kampánycéljaihoz feltűnően kapcsolódó NKA-pénzosztás, -pénzszórás mögött a legfőbb mozgató alakja sejlik fel. Ki másé?

Ahogy ki más lehetett, aki az ukrán pénzszállítók elleni „aranykonvoj-akció” érdekében mozgásba tudta hozni a teljes magyar bűnüldözést? Egy olyan ürüggyel, amelynek megalapozatlanságát az itthoni hatóságok azóta megfellebbezhetetlenül kimondták. A társadalmi többség, a kritikus tömeg ítélete már megvan az Orbán-rendszerről, amelyet tengernyi tényanyag támaszt alá. Április 12., illetve az azóta is jól azonosítható közhangulat ennek az ítéletnek a végrehajtását sürgeti, várja a politikától, az igazságszolgáltatástól. Azt, hogy ne maradjon az utódok számára is intő példaként szolgáló érdemi következmény nélkül, amit Orbán Viktor és vazallusai tettek. Az ország erőforrásainak magáncélra történő minél teljesebb kisajátítása, az egyszemélyi hatalomgyakorlás útjában álló akadályok kiiktatása, egy kiváltságos réteg törvények fölé helyezése vagy helyi közösségek mindenható kiskirályok önkényének való kiszolgáltatása.

A NER szereplői által idővel magától értetődő természetességgel elkövetett bűnök elégtételért kiáltanak, a kormányzati hatalomból való kiszavazást követő szabad elvonulás így az új hatalom erkölcsi bukását jelentené. Mintha egyre több jel utalna arra, hogy a zsákmányt és az érinthetetlenséget óvó orbáni védvonalat van esély áttörni.

Forrás: Szerető Szabolcs (Magyar Hang)