"Legjobb lett volna ezzel a lendülettel egészen 1844-ig visszamenni. A mai Kossuth tér akkor még Tömő tér néven hulladéklerakóként szolgált, oda hordtak minden szemetet, mocskot. Utóbbi szempontjából, azon túl, hogy ráhúztak egy impozáns, neogótikus épületet, olyan nagy változások nemigen történtek" -írja a Népszabadságban megjelent jegyzetében Megyesi Gusztáv. A Félenk Attilától című cikket olvasóink figyelmébe ajánljuk:
Az most már egészen biztos, hogy József Attilának mennie kell a Kossuth térről, ám jó volna, ha megőriznénk nyugalmunkat. Felhívtam a legnagyobb külföldi utazási irodákat, hogy mi a helyzet József Attilával.
Mit lehet erre mondani? Az országot eladósították a kommunisták, az idegenforgalmi bevételek úgy kellenek, mint a falat kenyér. Márpedig, mondja a kormány, a külföldi turisták elsődleges célpontja a Kossuth tér; nem véletlen, hogy másfél milliárd forintot szánnak az átalakítására, pontosabban az 1944 előtti „képzőművészeti arculat” visszaállítására. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy akár csak egyetlen bolgár csoport is a Seychelle-szigeteket válassza helyettünk, pusztán azért, mert a Kossuth téren nem a háború előtti, hanem a háború utáni Kossuth-szoborcsoportot találja.
Hogy aztán miért épp 1944 a támpont? Nyilván azért, mert az szép éve volt a magyaroknak, különösen október 15. után, igaz, azt egyelőre még nem tudni, hogy a hajnalonként a környező utcákon a Duna-part felé terelt emberek látványa képzőművészeti motívumnak tekinthető-e, de majd nyilván erről is születik politikai döntés.
Azért forszírozom ennyire József Attilát, mert vegyük észre: szobrának eltávolítása nem a szokásos nemzeti együttműködés keretében történik. Épp ellenkezőleg, mindenki roppant sajnálja, hogy szegény Attilát elviszik.
Orbán Viktor például tavasszal maga jelentette ki, hogy „József Attila jó helyen van”, Kövér Lászlónak kifejezetten a kedvenc költője, Tarlós főpolgármester pedig az életrajzírója szerint annak idején, a dolgozók esti iskolájában maga is szavalta a Mamát, de lám, ők se tehetnek semmit. Valószínűleg arról van szó, hogy már nem is kultúrkampf, hanem egyenesen osztályharc folyik, az pedig felülír mindent. Ám miközben napról napra látjuk, hogy a nagyvilágban miként dőlnek le és semmisülnek meg élő szobrok, itthon fölösleges energiabefektetéssel egész köztereket állítanak a fejük tetejére, hogy azt az egyetlen nyomorult Károlyi Mihály-szobrot végre eltávolíthassák, gróf Tiszának, „az úrnak, magyarnak egyaránt rongy” miniszterelnöknek az emlékművét pedig (NB.: itt volna már az ideje Adyt is kiseperni a honi közterekről) visszaállítsák. Ez nem munka, ez így csak mismásolás. Tessék odacsapni, mintha (Új) színház volna a Kossuth tér.
Igaz, ha kormánykörökben csak kicsit is ismernék József Attila életét és munkáit, akkor tudnák, hogy a költő a jelenlegi szocialista párt összes kivált és maradó platformjától hányingert kapna, következésképpen békén hagynák. Van egy híres fénykép a költőről, amint az Andrássy-szobor előtt áll bajusz nélkül, ünneplőruhában, és a maga kesernyés mosolyával néz az optikába; miért ne lehetne, veti föl egy diáklány a világhálón nagy naivan, hogy továbbra is a megszokott helyén maradjon szoborként, de immár Andrássy gróffal a háta mögött; a szobrok nemigen szoktak tiltakozni egymás társasága ellen. De nem; ezek be vannak szarva József Attilától.
Legjobb lett volna ezzel a lendülettel egészen 1844-ig visszamenni. A mai Kossuth tér akkor még Tömő tér néven hulladéklerakóként szolgált, oda hordtak minden szemetet, mocskot. Utóbbi szempontjából, azon túl, hogy ráhúztak egy impozáns, neogótikus épületet, olyan nagy változások nemigen történtek.
Forrás: Megyesi Gusztáv írása a Népszabadságban
