"Az igazi nosztalgiát, a Kádár János nevével fémjelzett rendszerhez azok a mai hatalmasságok építik ki, akik a pompában és gazdagságban tobzódva észre sem veszik azokat, akik a kényszer következtében a létminimum környékén kel, hogy éljenek. Az urak véleményét hallottuk: 'akinek nincs semmije, annyit is ér!' ...A külföld, a legtöbb fiatalnak a menekülést jelenti! Menekülést a munkanélküliség, az előítéletesség elől. Menekülést a létbiztonságba és az egzisztenciális megalapozottság felé...Magyarország, egy visszahúzódó, lemaradó spirálba került. A történelmi politikai és gazdasági tradíciónak a nyílt és reális elemzése nem valósult meg. Egy-egy kiragadott példára alapozva, buta és egyoldalú és tendenciózus módon történik a szocialista rendszer elemzése. Az akkori lehetőségeket, a mai ideák, és nem az akkori körülmények tükrében mutatják a bírálók. Csoda, hogy folyamatosan öngólt rúgnak?" - teszi fel a kérdés blogbejegyzésében Horváth Gyula, akinek írását a következőkben olvashatják:

 Kádár

Kádár János száz éve született Fiumében! 
Egy olyan emberről van szó, aki a mai magyar közéletre még mindig komoly hatással van. 
A leginkább az ellentmondásosság jellemző rá! Ez az ellentmondásosság az ember életére és a hozzá kapcsolódó mai viszonyrendszerre is elmondható. 

Arról van ugyanis szó, hogy a mai politikában azoknál érzékelni leginkább a Kádárra jellemző, politikai nosztalgia gyakorlati megnyilvánulását, akik szavaikban a leginkább elhatárolódnak tőle. Azok között viszont, akiket jogutódainak, pártja örököseinek tartanak, a tartalmat illetően a legnagyobb az eltérés a kádári politikai irányvonaltól. Ez azonban nem Kádár bűne! 
A félrevezetésre és a hatalom megragadásának mindenáron való megszerzésére irányuló folyamat nem a múlt ezen időszakából merít. Ez a ma hatalmi elitjének az erkölcsöktől megszabadult tobzódása csupán. 

Érdekes megfigyelni, hogy Kádárról, a nemzet minden korosztályának van véleménye. 
Az is különleges, hogy ezek a vélemények mennyire más súlypontokat emelnek ki. 
A nagy generációnak mondott ötvenes, hatvanas emberek között is csupán az a szilárd kapocs, hogy átélt gyakorlati tapasztalatuk van erről az időszakról. Mivel magam is ebbe a körbe tartozom élményeim hasonlóak. Talán annyiban speciális a helyzetem, hogy személyesen háromszor találkoztam a rendszernek nevét adó politikussal. Ebből egy alkalommal nem túl hosszú beszélgetés keretében. Ez akkor történt, amikor 1986-ban Gorbacsovval Csepelen járt. 
Úgy vélem, hogy azok az emberek, akik saját élményeket szereztek a Kádár korszakból, megítéléseiket, véleményeiket a mai magyar valóságra reflektálva teszik meg. Ebből adódóan mindig kell egy összehasonlíthatósági alap. Kézenfekvő, hogy erre a legkarakteresebb az előző rendszer. 

Mivel a társadalom árnyékos felén élők vannak manapság többségben, ezért nem csodálni való, hogy az ő emlékeik a mára vetítve pozitív nosztalgiát képeznek. A szocializmusnak mondott rendszer kisemberre kiterjedt biztonsága összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt a mainál. A kádárizmusban folyamatosan nőtt az életszínvonal, ma pedig csökken. Kórházak, iskolák, művelődési intézmények épültek, most meg bezárásról szólnak a hírek. Az emberek szerény anyagi biztonságban éltek, ma meg igen sokan létbizonytalanságban. Erre alapozottan lehet aztán egyoldalú következtetéseket hozni. 
Annak a szerény növekedésnek azonban súlyos problémái voltak. 

A gyarapodást, az életszínvonal növelést nem a nemzet termelésének növekedéséből, hanem kölcsönökből valósította meg az a vezetés, amelyik a Horthy korszak által kirobbantott és elvesztett második világháború következtében gúzsba kötve volt kénytelen húzásait meglépni... 
A Kádár rendszer kritikusai viszont a szabadság vívmányát vetik fel, mint felülmúlhatatlan új értéket. Úgy vélem, hogy ebben igazuk is van. 
A Kádárizmusban az emberi szabadságjogok torzultak! 
A szabadság viszont olyan bonyolult fogalom, hogy értékeléséhez számtalan hatásnak a pozitív együttállása szükséges. Az az ember, akinek a létfenntartásával kapcsolatosan vannak hiányosságai, képtelen a szabadság elvével foglalkozni. Neki munkára, élelemre, rezsire,tanítóra, orvosra, és számtalan más járulékos feladatra kell figyelmét fordítania. Azt a szabadságot, amit felületesen, a világban meglévő szabad utazási lehetőség jelent, az emberek többsége ma még kevésbé látja elérhetőnek, mint korábban. 
A külföld, a legtöbb fiatalnak a menekülést jelenti! Menekülést a munkanélküliség, az előítéletesség elől. Menekülést a létbiztonságba és az egzisztenciális megalapozottság felé. 

A szabadságnak, az önmegvalósításra, a kreatív elmék innovációt mozgató képességére kéne, hogy épüljön. 
Az a baj, hogy éppen ellenkezője az igaz. Magyarország, egy visszahúzódó, lemaradó spirálba került. 
A történelmi politikai és gazdasági tradíciónak a nyílt és reális elemzése nem valósult meg. Egy-egy kiragadott példára alapozva, buta és egyoldalú és tendenciózus módon történik a szocialista rendszer elemzése. Az akkori lehetőségeket, a mai ideák, és nem az akkori körülmények tükrében mutatják a bírálók. Csoda, hogy folyamatosan öngólt rúgnak? 
A Kádár rendszerben a hetvenes évektől, folyamatosan bővültek a szabadsághoz kapcsolódó lehetőségek! 
Ma pedig azért pöröl velünk a demokratikus világ, mert uraink éppen ellenkező irányba menetelnek! A szabadsághoz kapcsolódó ügyeink egyre inkább amortizálódnak, a központosító politika oltárán. A kis tulajdonok veszélybe kerültek, birtokosai a tevékenység feladására kényszerülnek. Míg a szocializmusban, folyamatosan nőtt a közt szolgáló tulajdonok aránya, addig, ma csökken. Nő viszont azon egyéneknek a száma, akik a nagy tulajdonaikat kizsákmányolásra, az emberekkel szemben érvényesülő hatalmi viszonyok lehetőségének kiépítésére, más emberek ellenszolgáltatás nélküli, vagy csak igen alacsony szintű elismerésére használják. Mindezt a klerikálisok legsötétebb múltjából vett vallásos ideológia erőltetésével támasztják alá! Csökkentik a sajtó szabadságát, a bírák függetlenségét. Erősítik a felekezeti iskolákat és a hatalomhoz dörgölődző privilegizált pénzemberek lehetőségeit. Ma már ott tartunk, hogy egy kormányfői felvetés kapcsán, a finanszírozás oldaláról lehet elbizonytalanítani, és járszalagra fűzni az ellenzéki pártokat. 

Ilyen folyamatok láttán aztán egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, hogy népünk nagy részében növekszik a nosztalgia a létbiztonságot, az egyén büszkeségét megtartó kádári rendszerhez. 
Tudom, hogy e sorokat olvasó ellenfeleim azt mondják, hogy írásom az igazi nosztalgiakeltés! 
Hát nem! 
Az igazi nosztalgiát, a Kádár János nevével fémjelzett rendszerhez azok a mai hatalmasságok építik ki, akik a pompában és gazdagságban tobzódva észre sem veszik azokat, akik a kényszer következtében a létminimum környékén kell, hogy éljenek. 
Az urak véleményét hallottuk: "akinek nincs semmije, annyit is ér!" 
Kádár János ezt sohasem mondta! És soha nem gondolta! 

Forrás: Horváth Gyula blogja