Reményeink szerint Nagy Gyula személyében újabb munkatársat köszönthetünk szerkesztőségünkben. Korábban a véleményét írta meg kiválóan, most egy figyelemre méltó interjút készített:
Sokat hallani mostanában az iskolarendszer átalakításáról, a nemzeti köznevelés bevezetése kapcsán várható változásokról. Az iskolai oktatás-nevelés nem csak a tanulókat, de a szülőket és a tágabb értelemben vett családot is érintik. A hatalmas intézményrendszer átszervezéséről kapunk híreket. Pedagógus ismerősömet kérdezem, hogyan látja a szakma, mit gondolnak a pedagógusok a várható változásokról.
Kezdjük azzal, hogy nem szeretném, ha a nevem szerepelne ebben az összeállításban – mondja. Nem vagyok bizakodó, de szeretnék a pályán maradni. Márpedig 2013. január 1-jétől központi döntés alapján bárki felmenthető és bárki kinevezhető. Indokolt a diszkréció, a pedagógus ismerős neve ne szerepeljen.
Milyen fogadtatása van a Nemzeti Köznevelési törvénynek a pedagógusok körében?
A fogadtatás vegyes, hiszen ellentmondások sora sejlik fel a várható változásokkal kapcsolatban. Vegyünk egy példát! A koncepció előszavában ez áll: „A közösségi nevelés célja tehát nem más, mint megtanítani a magyar gyermekeket magyarul gondolkodni és beszélni.” Van még szó a közelebbről meg nem határozott „magyar boldogulás” fogalmáról is. Hogy mit jelenthet a „magyar boldogulás”, arról van elképzelése a ma emberének, de hát ezt tanítani pikáns gondolat lenne. Mi lehet a magyar gondolkodás? Bolyai vajon magyarul gondolkodott, Lobacsevszkij meg nem? Hogyan jutottak mégis ugyanarra a felismerésre? De ha azt mondom, hogy rendben, magyar gyerek gondolkodjon és beszéljen magyarul. És ha bekerül egy szlovák, horvát, vietnámi vagy kínai gyerek az iskolába? És ha idegen nyelvet tanul az a magyar gyerek? Ha ekkora a katyvasz a koncepcióban, mire számítsunk a továbbiakban?
A koncepció csak kedvcsináló volt a képviselőknek. Lehet, hogy a törvény már a lényegre fókuszál?
Lehet, de e cél miatt egy kézbe kell vonni az egész magyar oktatásügyet, ide értve az iskolák működésének engedélyezését, az intézményvezetők kinevezését, a pedagógusok javadalmazását egészen a tankönyv kiadásig. Akkor pedig felmerül a gyanú, hogy oda a kreativitás, a tanári szabadság, lesz újra egységes Rendtartás, kötelező tananyag, előírt ideológiai tartalom. Nem kiérlelt, konszenzuson nyugvó, felvilágosult tartalom, hanem egy múltba révedő, naftalinszagú eszmerendszer. Mellékes, mégis jellemzően sokat árul el a gondolkodásról a kötelező köpeny viselet napirendre vétele.
Az új egységes tantervek csak 90 %-ban rögzítik a közvetítendő tananyagot, 10 %-ban teret adva a speciális iskolai, vagy tanári igényeknek.
Nem az arányokkal van a baj. Azt a 90 %-ot kellett volna nyilvános vitára bocsátani, a szakmai érveket meghallgatva a kiérlelt anyagot létrehozni. Most ez nem így történt. Valamilyen szűk kör, a szóbeszéd szerint egyházi iskolák pedagógusai dolgoztak az új tanterveken, de a szélesebb szakmai kör nem szólhatott bele az alakuló központi tananyag tartalmába. A műhelymunka nem nyilvános helyeken folyik.
A szakmai szolgáltatást megszüntették, a pedagógiai intézeteket bezárták.
A legfrissebb hírek szerint a pedagógus életpálya modell egyik fő eleme, a béremelés 2013. szeptemberében elmarad. Legfeljebb nem lesz konyak. Lesz-e fizetés és a működéshez pénz?
A kormányszóvivő otrombaságával hosszasabban nem foglalkoznék, a bugyuta példa a pedagógusok körében kiverte a biztosítékot.
A pedagógiai munka irányítása és az intézmények fenntartása végletesen elválik egymástól. Központi döntés születik arról, hogy mely intézmények működhetnek és milyen tanulólétszámmal. A Klébelsberg Intézményfenntartó Központ irányítja majd az összes iskolát, nevezi ki az igazgatót, ellenőrzi a pedagógusok munkáját. A feladatok tehát a központból jönnek. Mindez január 1-jétől, és az intézmény még szervezés alatt áll.
Az iskolák közvetlen fenntartása, az úgynevezett „dologi” finanszírozás a területi önkormányzatoknál, a GESZ-eknél marad, Csepelen a Csevak jogutódja, a Csepeli Vagyonkezelő Zrt látja majd el a feladatot. A technikai állomány (takarítók, karbantartó, portás) átkerül a CsVZ-hez, ami azt jelenti, hogy az intézmény vezetője legfeljebb kérhet valamit tőlük, de nem utasíthat senkit. Szólhat a központnak, majd ők intézkednek.
Hoffmann Rózsa Csepelen egy pedagógiai fórumon is hangsúlyozta, hogy: „Köznevelési és nem közoktatási törvényről van szó, a szóhasználatban megvalósult csere szimbolikusan is jelzi az új törvény szellemiségét: az emberformálás segítésére helyezi a hangsúlyt” Ezzel biztosan lehet azonosulni.
Nem lenne ezzel semmi baj, ha nem tudnánk, hogy pártpolitikai célok vannak a háttérben. Az Orbán kormány államosító törekvése találkozik a KDNP ideológiai nyomulásával. Mindkettő önmagában is elég nagy baj. Már a rendszerváltás előtt megkezdődött egy felvilágosult, öntevékenységre, aktivitásra sarkalló mozgolódás a pedagógiában. Ezt veti vissza most ez az átalakítás legalább 30-40 évvel. A KDNP ideológiáját pedig – mivel a valóságban a párt nem létezik, így programja sincs, a parlamenti közvetítésekből ismerhetjük meg. Lesújtó a kép.
A mai világtól teljesen elszakadt, avíttas eszméket a mai fiataloknak tálalni ciki, ahogy ők mondják.
A nevelés és oktatás elsődlegességének abszurd vitája már egyszer lezajlott a 70-es évek közepén, amikor az un. szocialista nevelőiskola megteremtését álmodta meg a központ. De akkor világosan megmondták, hogy a cél a „szocialista embertípus” nevelése. No, ez sem volt egyszerű helyzet egy normális tanárember számára.
A mostani sem lesz az, mert a fiatalok többsége nem vallásos, a szülők többsége sem az, tehát disszonáns lesz az a törekvés, hogy a tanulók lelkét valláserkölcsi alapon átformáljuk. Jön a kudarc és marad mögötte az a szervezetlenség, amit a mostani törvények előidéznek.
Hogyan változik a szakképzés?
Kezdjük azzal, hogy a tankötelezettség 16 évre csökkentése jelentősen növeli a leszakadás veszélyét. 16 éves fiatalok tömegei kerülnek az utcára, mindenféle kötelezettség és felelősség nélkül, mert munkahely nem várja őket. Eddig ebben a korban kezdték a szakmai felkészülést. A szakmunkás képzés is visszalép legalább 40 évet. Nem kell az iskola, menjen a gyerek a gyárba, majd ott megtanulja a szakmát. Csakhogy a „gyárat” 20 éve bezárták, kisüzem van, ahol az „inas” csak útban van, akkor engedik be, ha a szülő fizet érte. Másutt meg modern gépsorok, aminek a közelébe sem mehet. Marad a heti 11 óra tanulás, amiből 5 testnevelés, egy idegen nyelv (?), a többi közismereti tárgy. Mint tudjuk, a heti egy óra a szinten tartáshoz elegendő. Az ifjúság jelentős hányada – azok, akik az általános iskolában is gyengén teljesítettek – képzetlenül lép ki majd a nagybetűs életbe. Cinikusan azt mondhatjuk, ők bizony nem mehetnek külföldre, maradnak nekünk, jó esetben hűséges alattvalóknak. Rossz esetben pedig isten tudja.
Hogyan látja a pedagógusok helyzetét, jövőjét?
A pedagógus pálya a rendszerváltás óta fokozatosan vesztett népszerűségéből. Egyre kevesebben jelentkeztek eddig is a tanári szakokra, és akik végeztek, igyekeztek elkerülni a tanári pályát. A jövőben tandíj nem lesz, de a képzés árát ki kell fizetni pénzben, vagy hitelre. Ki fog arra beruházni, hogy 5 fizetős esztendőt követően 100-150 ezer forintos bruttó bérért dolgozzon – a fent vázolt feltételek mellett? Ha a nyugdíjasokat a kormány elküldi, kevesen lesznek, akik a helyükre állnak.
Meglehetősen pesszimista képet kaptunk. A pedagógusok eddig nem nagyon zúgolódtak, csak most a béremelés elhalasztása miatt hallani komolyabb hangokat.
A pedagógusok félnek. A kormány bizonytalanságban tartja a közalkalmazottakat. Indoklás nélkül bárki elküldhető, a gáz- és villanyszámlát pedig ki kell fizetni. Ma a tanárok többsége semmiféle állásra nem számíthat. Ez a csend a félelem csöndje. Pedig mi, akik a fiatalok között élünk, látjuk a bajt. Lehet, hogy a társadalom legnagyobb baja nem az Alaptörvény, meg az IMF. Lehet, hogy nagyobb baj az, hogy a 25-35 éves korosztály nagy része, köztük sok képzett, többdiplomás ember, nem találja helyét hazánkban. A szülőknél laknak, nem házasodnak, elbizonytalanodtak. A vagányabbak külföldre mennek, a többiek várják sorsuk jobbra fordulását. De az évek múlnak és jön majd a következő 5-10 korosztály, többségében képzetlen, iskolázatlan, munkát nem látott fiatal. Nem látom az utat, ami ebből kivezetne.
Próbálok valami csodára gondolni, mert amit elmondott, azzal nem tudok vitába szállni. Talán a pedagógus kurázsi, az iskolák nemes értelemben vett hagyományőrző szándéka és a szülők ösztönös igyekezete átsegíti valahogy ezeken a mesterségesen állított akadályokon az iskolai nevelés ügyét.
Lejegyezte: Nagy Gyula
