Minden vasárnap 9 órára a Szent Imre téri templom diákmiséjére kellet mennem.
Főleg édesanyám szorgalmazta, hogy elmenjek. Kisebb diákkoromban szívesen mentem, mert ez egy különleges programja volt a hétnek. Minden esetben a legszebb ruháinkat öltöttük magunkra, hogy így járuljunk az Úr színe elé. Gyerektársaimmal együtt éltük ezt a tipikus csepeli életet.

Ahogy növekedtünk, egyre tágult az érdeklődésünk és azt a két forintot, amit anyukánk adott perselypénznek inkább a mozik matiné műsorára költöttük.
Sorstársaimmal együtt zsúfolásig megtöltöttük a Táncsics, a Rákóczi vagy a Munkásotthon mozi termeinek első sorait, és izgultuk végig a hazai és a külföldi kalandfilmek sokaságát. A Sziget moziba, meg a Bagiba csak ritkán mentünk, mert igen kiesett. A Munkásotthonban éreztük legjobban magunkat!
Sajnáltuk is nagyon, hogy felújítás miatt hosszú évekre bezárt, így szolgáltatásait nem élvezhettük.
Most is eltiltják a fiatalokat a Munkásotthontól! Ma sajnos nem a korszerűsítés és átalakítás miatt, hanem a bosszú okán!

Kerületünk legszebb, - az elmúlt tíz évben a fővárosi önkormányzattal közösen (gyönyörűen és impozánsan) felújított - színházterme, és az intézet többi szolgáltatása elzárt a felnövekvő ifjúság elől. Azt a tradicionális művelődést szolgáló értéket, amelyet elődeink hoztak létre, a kerület mai vezetői valósággal elzárják szervezett nevelési program keretében élményt szerezni vágyó csepeli iskolások, és mind ezt bemutatni akaró pedagógusok elől. A kerületi diákoknak és pedagógusoknak szóló ünnepi és művészeti rendezvényeket úgy tiltották ki a Munkásotthonból, hogy ukázt kaptak az illetékesek, "ezt az intézményt nem látogathatják", az ide rendezett eseményeket a Fideszes vezetés nem finanszírozza.
Azért, mert nem tudták a szokásos zsákmányszerzéssel bekebelezni a dolgozó ember autonómiájára alapuló, történelmi gyökerekkel rendelkező intézményt.
Nem tudták derékba törni, és sarok alá nyomni azt a szellemiséget, ami ezen a munkás településen hosszú évtizedekkel ezelőtt gyökeret vert és a megpróbáltatások ellenére is virágzik.
Rövidlátó és a maguk lehetőségeit igen hibásan felmérő mai vezetők még nem látják, hogy milyen óriásnak mentek neki.
Valószínűleg azért, mert nem ide valósiak, és nem tudják, hogy a Munkásotthon ennek a településnek az egyik bázisa. Olyan, mint a fának az egyik vezérgyökere! Akkor, ha ezt megsértik, vagy elvágják, az egész szervezet harmóniája omlik össze, sőt, a növény élete kerülhet végveszélybe.
Csepel, történelme alatt már több politikai kurzust megélt.
Olyan ostoba azonban (a mostani kivételével) még egy sem akadt, amelyik ne értette volna meg ennek a mikroközösségnek a kötődését Munkásotthonához, az ott őrzött értékekhez. Minden kúrzus, megnyerni, kiaknázni és erejét saját érdekrendszerébe csatornázni szerette volna. Csak a mostaniak nem!
Ők álomképeken szárnyalva, maguk keltette off-shore valóságban álmodozva rontanak rá mindenre, ami nem az ő kreálmányuk. Mivel ilyenekkel nem tudnak dicsekedni, ezért azt rombolják, teszik tönkre, amit ez a munkás település az elmúlt több mint száz évben létrehozott.

Minden rendezvényt az erre teljességgel alkalmatlan Királyerdei Művelődési Házban bonyolítanak le.
Bosszútól elgyötört szellemükkel már észre sem veszik, hogy alkalmatlan az a hely egy színvonalas eseményre. Néha, - nagyon méltatlan módon - szinte csak karikatúrája a művészeti teljesítmény annak, amit valójában ér, és amit egy méltó környezet magasra emelhetne.
A múltkor, kedvenceim, az Auth Henrik Fúvószenekarnak is itt kellett fellépnie.
Hiába a profizmus, a kitűnő karmester, kár a kitűnő szólistákért és vendégekért, ha nem élvezhető az előadás, ha az akusztika lerontja a műélvezetet. Ebben, a nem erre a célra épített teremben ugyanis senki nem érezheti jól magát. A zenészek szoronganak, a karmester, szólisták és énekesek alig fértek fel a színpadra, a közönség fuldoklik és izzad.
A világítás (mivel kisebb színpadra és más eseményekre készült) éppen azt emeli ki, amit az alkotók és előadók takarni akarnak. Kizárólag a hátsó sorokat világítja a rivalda, míg az első rész,- a lényeg- homályba süllyed.
Illyés Gyula írta: "csak állj fel és mindjárt kiviláglik, hogy nem ér nemed csak bokáig"!
Ez a költői bölcsesség mutat rá arra a különbségre, mely a mostani vezetők és a Munkásotthon közt vannak. Lehet, hogy kellemetlen érzéseket ébresztenek az intézményben, de létét, életét veszélybe sodorni nem tudják. Kicsik, erőtlenek és rövid életűek ehhez.
Lehet, hogy a rúgások és ütések fájnak, de a Munkásotthon olyan, mint a Csepelen annak idején gyártott ausztenites mangánacél: mennél jobban ütik, verik, annál ellenállóbbá és erősebbé válik!

Forrás: HORVÁTH GYULA blogja