Megindult gyászban álldogáltak az emberek a Kerepesi (Fiumei úti) temetőben. 

Tanácstalanul tipródtak, kezükben szegfűvel, nyakukban emléklappal. Mindenkinek a gondolata Horn Gyula élete és tevékenysége körül kószált.
Sokan az élet valóságában nem találkoztak vele, mégis úgy érezték, hogy valaki olyan távozott közülünk, akinek a halálával kevesebbek, szegényebbek lettünk. A gyász, a fájdalom, a hiány, az elmúlás valóságának, érzelmekben megjelenő formája.

Önvizsgálóvá, visszafogottá és elgondolkodóvá teszi az embert.
Mindegyik embert, aki képes ezt átélni. Miniszterelnöktől a portásig az egész országot. A gyászoló ember elesett, védtelen és szerencsétlen. Ezért téblábol tanácstalanul. Lehet ez a tömeg közepén álló, vagy a VIP sátor precíz rendszerében ültetett egyaránt. Valahol a lelke mélyén saját elmúlásának törvényszerűsége sejlik fel. Ilyenkor kerül a legközelebb az éle nagy kérdéshez, hogy jó-e, hasznos-e, érdemes-e azt tennem, amit teszek?
Csak az elvakult, gyűlölet fútta ösztön-embert nem érintik meg ezek az érzések. Ő csak egy rendezvényen van ilyenkor is, és akciót, lehetőséget lát arra, hogy alantas ösztöneit kiélje, megszokott reflexióit gyakorolja. Pfujol és kiabál! A butaság és a reflexszerűség nem párt specifikus!
Horn Gyula koporsója előtt egy sorban ülnek, a demokratikus Magyarország eddigi miniszterelnökei.
Békésen, megindultan. Nem vezérek, nem néptribunok, és nem mozgósító propagandisták.
Emberek!

A kép, és a valóság is azt mutatja, hogy megférnek egymás mellett.
Nem szakadt be a föld és nem borult rá az ég egyikre sem azért, mert kiszálltak a szerepükből és emberként mutatkoztak.
Mennyire jó lenne ennek az országnak, ha ezek az emberek tehetségüket nem arra fecsérelnék, hogy a másikat ekézzék, kreativitását visszafogják, cselekedeteit elgáncsolják, hanem arra, hogy segítsék és támogassák egymást.
Sok jóérzésű ember érzett így, ezekben az órákban!
A világ, azonban másként működik. Az illúziókat, a mesék és ideák világában kell hagyni!
Az élet, az ellentétek mozgásából táplálkozik. Az egyik ereje, tehetsége a másikból is táplálkozik. Az serkenti, ösztönzi, a mind magasabb szintű cselekvésre, saját talentumának, akaratának mind erőteljesebb megjelenítésére.
Az abszolút béke, csak a halálban, a sírban található! Ez a keserves igazság!

Az élet valóságát a mozgás, az ellentétek megléte adja. Mindez azonban csak akkor igaz, ha a mértéket megtartják azok, akik a vezetésre vállalkoztak.
Az elszabadult ellenségeskedés, a mindenben a hibát és a bűnt kereső viselkedés, a gyűlöletre építő magatartás már bénítóan halálos túladagolását jelenti az ellentéteknek. A mai Magyar társadalom igen közel került ehhez az állapothoz.
A válság következményeit keservesen és ingerülten viselő társadalom a rá nehezedő nyomástól egyébként is igen feszült. Ezt a feszültséget lehet a legkönnyebben meglovagolni és a tömegek élére állva "vért" követelni akkor, amikor már úgy is vért izzad a kisember a terhek alatt.
Jól bevált több ezer éves taktika ez!
Ez a taktika azonban, a pallérozatlan, beteges elmék gyakorlata volt mindig is a történelemben. Nem is mondható, hogy kizárólag kudarcos cselekedeteknek minősültek. Voltak benne sikeres időszakok és sikeres csoportok. A társadalom és a nép számára, azonban az ilyen "eredménynek, diadaloknak" igen nagy ára volt.
Az értelem által vezérelt felelősséggel gondolkodó vezető nem a véres diadalra és bevonulásokra, hanem a nehézségekkel szembenéző, nem konfliktust kereső és szító, hanem kompromisszumokat kimunkáló és felvállaló, sziszifuszi munkát igénylő, apró lépésekkel haladó célirányos gyakorlatra épült.
A kompromisszumok pedig csak akkor léteznek, ha vannak ellentétes álláspontok, szembemenő gondolatok. Ezeket nem megsemmisíteni, legyőzni, hanem a javát integrálni és alkalmazni érdemes. Az igazi emberi és vezetői nagyság abban leledzik, amikor megtalálja valaki azt a mértéket, ami az ellentétek fenntartása, a gondolatok szabadsága mellet mégis az "arany középút", a békés építő munka felé viszi az együttes cselekvést. Úgy, hogy a benne résztvevők egyike sem érzi azt, hogy megsemmisítése, kitaszítatása kezdődik.

Bízzunk benne, hogy az ország vezető egyéniségeinek mély magába szálása Horn Gyula ravatalánál ennek a gondolatnak az igazságát élesztette.
Reménykedjünk, hogy mindegyik VIP sátorban gyászoló, az embersokaságból, a megilletődött csendet és nem a pfujoló harciasságot vélte felfedezni.
Ez nem az ő sikerükért, hanem a mi életünkért fontos. A dolgozni és tenni akaró magyar emberekért!