Révész Sándor írása: Tormay köz, Mussolini tér
„Közhely, hogy az európai kultúra legnagyobbjainak döntő része bizonyíthatóan antiszemita volt. Ezt csak a műveletlen, tanulatlan vagy teljesen elvakult emberek nem tudják. Illusztrációképpen néhány név: Aquinói Szent Tamás, Francis Bacon, Joseph Haydn, Luther Márton, Heinrich Heine, Karl Marx, Richard Wagner, Henry Ford, Arany János, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Németh László, Liszt Ferenc, Vörösmarty Mihály, Móricz Zsigmond stb. Ennek ellenére ők az európai és magyar kultúra kiemelkedő képviselői... (...) Tormay Cécile író volt és antiszemita. Nincs vagy/vagy. És van." (Tóth Gy. László, Demokrata, 2013. június 26.)
Ezzel a helytálló megállapítással siet Orbán Viktor korábbi főtanácsadója a Magyar Tudományos Akadémia segítségére, melynek állást kell foglalnia Orbán Viktor kulturális megbízottjának kezdeményezéséről, miszerint Tormay Cécile-ről közteret kellene elnevezni.
A fent idézett cikk szerint azoknak, kik ez ellen ágálnak, „csak akkor van erkölcsi alapjuk a tiltakozásra, ha az összes antiszemita azonos elbírálás alá esik". Mondjuk, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Szálasi Ferenc. Vagy Móricz Zsigmond és Benito Mussolini. Ez az azonos elbírálás Móricznak biztosan nem tetszene. De Tormay Cécile megtiszteltetésnek tekintené! „Eljöttünk, hogy Magyarország asszonyai nevében köszöntsük Önt és személyében a győzelmes fasizmust és a baráti olasz nemzetet a Marciasu Roma tizedik diadalmas évfordulóján. Azt a históriai utat Ön nem csupán nagy hazájáért járta meg, de megjárta az egész tévelygő, önmagát kereső emberiségért s azóta a világ kibillent lelkének Ön adott eszmei egyensúlyt" – így kérte „Isten áldását" Tormay Cécile Mussolinire és „a tízéves fiatal fasizmusra 1932. október 28-án Rómában. Az írónő önmagát a legkorábbi fasiszták közé sorolta. Ha ő utcát kap, mi akadálya lehetne, hogy az Oktogon is visszavegye Mussolini nevét?
Amúgy a zsidó-, a magyar- vagy bármi ellenesség önmagában (!) tényleg nem lehet ok tisztelet és utcanév megtagadására, hisz az ősidőktől a XX. század közepéig általános és magától értetődő szokás volt törzsek, népek, nemzetek gyalázása – a sajátot is beleértve. A föntebb említettek közül például Berzsenyi vagy Kölcsey hevesebben mocskolta a magyart, mint a zsidót. Az antiszemitizmus pedig Szent Pál óta az elvilágiasodott modern korig sok évszázadon át egyenesen kötelessége volt az egyházuk tanítását követő keresztények nagy többségének.
Tormay Cécile (1875–1937) sok nyelven beszélő szingli világcsavargóként, a nyugati szellem és irodalom rajongójaként építette föl írói ismertségét az első világháború előtt. Szerb Antal artisztikus, dekadens nyugatosként búcsúztatja őt 1937-ben a Nyugatban, miközben a horthysta kultúrpolitika vele szerkesztette a kincstári ellen-Nyugatot, a Napkeletet. Tormayt irályának impresszionista-expresszionista színezete is a kortárs nyugati irodalomhoz kötötte. Szerb szerint Tormay novellái között „kis remekművek akadnak". Bizony akadnak. Szerintem például ilyen az élettel harcoló szegény özvegy házának pusztulását leíró Kis ház, nagy tragédia, a halászhalál rettegésével együtt élő tengerparti falu asszonylelkeit föltáró Veszély, a fagyhaláltól Krisztus eltüzelésével megmenekülő pásztorokról szóló Fehér halál. Nagyobb lélegzetű műveinek nagyobb jelentőségéhez viszont hiányzott a mélyebb társadalmi alapozás. A hírnevét megalapozó Emberek a kövek közt című kisregényben egy bigott, álszent horvát faluközösség elűz egy homályos előtörténetű asszonyt. Ezzel a társadalom le is kapcsolódik a történetről. Az elűzött asszony leánya elszigetelt lényként élheti meg két elszigetelt magyarral a pusztításba s önpusztításba vezető kapcsolatát. A mű (meg)hatóképes, de nincs nyomot hagyó súlya.
Tormay másik ismertebb regénye, A régi ház szépen megírt háromgenerációs degeneráció történet. A Pestre bevándorló német család nagy formátumú letelepítője a reformkorban a semmiből fölgründolja az Ulwingokat a patríciusok közé. A második generáció szürke szorgosa tartja a szintet, a harmadik generáció felelőtlen bohémja meg eltékozolja a vagyonból azt, amit a jó jellemű régi könyvelő rossz jellemű fia nem lopott el. Eközben a korát megelőző Ulwing-házat megelőzi a kor, az új házból régi lesz, s az új tulaj lebontja. A történet szerkezete és karakterei nem különösebben eredetiek, de ez is jól olvasható történet, nagyon szerethető főhősnővel. Ezzel a regénnyel nevezték be a korszak tekintélyes irodalomtörténészei a Nobel-díjra a Horthy-korszak legitimálásában és propagandájában kulcsszerepet játszó írónőt.
A régi házra kérték a Nobel-díjat. Azt adják ki most közpénzen a Nemzeti könyvtár sorozatban, arra hivatkozik a Tormayt utcanévnek jelölő előterjesztés. Szó sem esik abban Tormay messze legismertebb és legnagyobb hatású művéről, az 1918–19-es forradalmakról szóló Bujdosó könyvről. Melyért magyar úri körökben a húszas években szinte kötelező volt rajongani, miután Horthy is rajongott érte. Melyet széltében-hosszában idéztek. Melyet külföldön a Horthy-rendszer önigazolásaként népszerűsítettek. Mely a Horthy mellett hatalmas erőket megmozgató, a választásokat erőteljesen befolyásoló nemzeti nőmozgalom eredetmondája és bibliája volt. Mellyel a szerző kiérdemelte a Nemzet Nagyasszonya címet. Mely leghatásosabban jelenítette meg azokat a toposzokat, amelyekkel a „keresztény-nemzeti kurzus" a forradalmak időszakát leírta s a történelmi Magyarország szétesését magyarázta. Azokat a toposzokat, melyeket napjainkban egyre eltökéltebben aktiválnak az örök baloldal nemzetietlen és nemzetvesztő jellegének igazolása, az örök jobboldal hatalmi monopóliumának igazolása végett. A kezdeményezőket mindez nyilván nem izgatja. Csak a régi pesti német patríciusok története.
„Tormay kíméletlen hitelességgel ábrázolta művében a Tanácsköztársaság kifordult világát" – szögezte le az utcanévvita kapcsán a Bujdosó könyvről a kormánypárti napilap (Magyar Hírlap, 2013. július 7.).
Tormay első számú, sokszor kizárólagos forrása a híresztelés. A Bujdosó könyv minden lapja a szóbeszédre való hivatkozással van tele: azt mondják, az a hír járja, azt beszélik, azt hallottam, úgy tudják, stb. Ez a kort tekintve óhatatlan. Mindenki híresztelések vad áradatában élt, s szűkölködött megbízható információkban. Tormay is, kivált a vörösterror idején, amikor elfogatóparancsot adtak ki ellene, és ezért vidéken bujdosott. Ám Tormaynál nincs kétely és (ön)kontroll. A híresztelésekből bevett „információkról" nyomban leválik eredetük bizonytalansága, a tény státuszába kerülnek, s abban maradnak. Ha valakiről azt mesélik, hogy Moszkvában másfél száz magyar tisztet megöletett, akkor ez ettől a pillanattól tény. Ha valakiről úgy hírlik, hogy sikkasztott, akkor ő attól kezdve sikkasztó. Ha Pogány Józsefről „egyre többen" mondják, hogy embert ölt, akkor embert ölt.
Nincs olyan valószerűtlen híresztelés, mely ténnyé ne válna, ha Tormay nézeteihez illeszkedik. Például zsidó orvosok apró gyerekeknek nemi felvilágosítást tartanak, amit rögvest élőben szemléltetnek is, és ebbe két kislány már bele is őrült. Az emberiség „csak akkor gyógyulhat meg, ha egy világforradalom eltünteti a földről az utolsó gépet, az utolsó könyvet, az utolsó szobrot, az utolsó hegedűt is", ezt Lukács György mondta Tormay hírforrása szerint még berlini éveiben. (Nota bene, akkor még igencsak távol állt Lukácstól bármiféle forradalmiság.) Jászi Oszkár kijelentette a magyarokról, hogy „ki kell irtani őket, ha nem engedelmeskednek". Károlyi Mihály „megesküdött, hogy elpusztítja Tiszát, még ha vele pusztulna a nemzet is". „Hallottunk róla, hogy egy cionista kongresszus Párizsban azt a határozatot hozta: a zsidóságnak törekednie kell, hogy világuralma támpontjául Budapestet, aztán Magyarországot elfoglalja." Károlyi árulásának perdöntő bizonyítékaként tér vissza a Bujdosó könyvbe Tormay Cécile-nek az a tudomása, hogy a november 3-i padovai fegyverszüneti egyezmény biztosította a fegyverszüneti vonalat az ország régi határainál, Magyarországnak nem is kellett volna semmilyen külön egyezményt kötnie, semmilyen területi veszteséget elfogadnia, Károlyi fölöslegesen és készakarva csonkíttatta meg a hazáját az antanttal. Mire a Bujdosó könyv kiadásra szerkesztődött, már mindenki tudhatta, aki tudni akarta, hogy ebből egy büdös szó sem igaz.
A kevésbé valószerűtlen információk is sajátos következtetésekben élnek tovább. Több mint egy hónappal az után, hogy államosították az üzemeket, bányákat, bankokat, lakóházakat, melyek tulajdonosai között a zsidóság erősen fölül volt reprezentálva, arról értesül az írónő, hogy az Ipolyon túl előrenyomuló csapatokból néhány katona megvédte két zsidó házát, illetve majorját, hogy a társaik ne rabolják ki. Ebből és pusztán ebből a hírből csapódik ki az a következtetés, hogy „a diktatúra a magántulajdon megsemmisítése után is megóvja a zsidó nemzeti vagyont. Az uralkodó faj megvédi a maga fajtestvéreit, míg a mi elnyomott fajunk idegenek parancsára pusztítja saját nemzeti vagyonát."
A mű „kíméletlen hitelessége" a dokumentálható valóságelemekre is kiterjed. Még az a nevezetes történelmi pillanat is rossz dátummal, más eseményhez kötve szerepel a könyvben, melyben Tisza István beismeri, hogy „Ezt a háborút elvesztettük". Tormaynak az a tétele, hogy a Kommunista kiáltvány „a zsidó világuralom programja", értelmezés csupán. Az viszont már tényállítás, hogy a Kommunista kiáltvány nőközösséget hirdetett. Nem egészen: a „burzsoá nőközösség" megszüntetését hirdette.
Tormaynak nagyon megfelelt a régi magyar világ. A régi biztonságos, megelégedett, boldog Magyarország, melyben a szeretetben s békességben élt együtt paraszt, polgár és nemes, s „az aratás feleslegéből" állt elő az arisztokrácia kifinomult világa. A magyar faj testvérként befogadott mindenkit, ki menedéket keresve hozzánk vándorolt, mindenkinek mindent megadott, nem nyomott el senkit. „Mi békésen éltünk együtt. És a nemzetiségek most egyszerre mégis vad gyűlölettel ordítják, hogy agyon kell ütni mindenkit, aki magyar." Ennek az az egyetlen oka, hogy fellázították őket. Pedig milyen boldogan süvegelték meg az oláh parasztok a kis Cécile-t még gyerekkorában a földbirtokukon. A nőknek sincs rá semmi okuk, hogy új jogokra ácsingózzanak, „mert nincs törvénykönyve a világnak, mely az asszonyok jogát jobban megvédte volna még a legsötétebb századokban is, mint a mienk... Ezek voltak Magyarország boldog napjai."
A kor véleményformáló elitjében kevesen voltak, akik a dualizmus Magyarországának mély gondjaiból, konfliktusaiból, válságaiból, mély nyomorából Tormay Cécile-nél kevesebbet láttak, avagy vettek tudomásul.
A Bujdosó könyv szerint 1918 októberének végén „még mindent meg lehetett volna menteni, csak ököl kellett volna, amely az asztalra csap", Károlyiékat börtönbe bokszolja, a defetistákkal leszámol. „Ezeknek egy sortűz is elég."Magyarországot nem is győzték le igazán. Még 1919 januárjában is: „olyan egyszerű lett volna a fegyverbe kelt magyar csapatoknak kiverni a minden ellenállás elől gyáván hátráló betörőket". A naplóírónak gőze sem volt róla, milyen katonai, politikai és anyagi helyzetben van a hazája. És arról sem, milyen lelki állapotban van annak népe. Márai Sándor a második világháború után emlékezik vissza naplójában az első világháború végének közhangulatára: „A múlt háború végén... teljesen elképzelhetetlen volt, hogy valaki kiejtse ezt a szót: háború. Agyonverték volna. A Károlyi-kormány honvédelmi minisztere híres beszédében kijelentette, hogy »nem akar többé katonát látni«. Akkor ez volt a természetes. Mindenki gyűlölte a háborút, a katonaságot, a tisztek disztinkcióit letépték az utcán stb."
Ha Tormay kíméletlenül hiteles, akkor az általa szenvedélyes gyűlölettel emlegetett „pacifista", defetista írótársainak, Márainak, a Krónikás ének Adyjának, a Fortissimo és a Húsvét előtt Babitsának, a Csak egy éjszakára Gyónijának kíméletlenül hiteltelennek kell lenniük.
Tormay, aki 1918 őszén lehazaárulózott mindenkit, aki az antantban bízott, s nem tett meg mindent a szomszédok seregeinek való ellenállásért, 1919 tavaszán már az antant mihamarabbi beözönléséért imádkozik. Lelkesen olvassa, hogy „az antant vasgyűrűt szorít Szovjet-Magyarország köré". „Hát mégsem hagynak elpusztulni! Segítségünkre jön az emberi irgalom..." Boldog, amikor a románok visszafoglalják Nagyváradot: „Az emberiség megkönyörült rajtunk. Ha most el is vesznek valamit az oláhok, a béke majd viszszaadja a miénket..." Elkeseredik, amikor a magyarok visszavetik a cseheket, s most már ő zengi „a pacifista defetizmus" szólamát: „bűntény a magyar nép vérét céltalan háborúban ontani". „Irtózunk a megszállóktól, és várjuk őket." Hát bizony, a következő világháború végén is sokan élték át ezt a tudathasadásos állapotot.
Persze Tormay is érzékel valamit a Márai leírta néphangulatból, csak nem leli népét a népben. Az elit körén kívül idegenül mozgó úriasszony „magányos nyomorúságában" járja az őszirózsás forradalom napjaiban az utcákat: „Az utca élt mozgott, élt, zsivalygott, de nem volt eszméleténél. (...) Vagy én vagyok őrült, vagy ők az őrültek." A belvárosban gyülekező tömeget „a külvárosokból bekúszó roppant állatnak" látta. „A Tied az enyém – az Övé: a mienk... A tömegek sok ezer év óta sohase tanultak meg ennél könnyebben semmit." „Rabol az ország." Amióta osztogatják a munkanélküli-segélyt, senki nem dolgozik, a munkanélkülieknek „pénzük is van bőven. A munkakerülés ma a legjobb kenyérkeresetek egyike."
A tömegiszonnyal párban jár a fogyatékosok iránti gyűlölet. Tormay tobzódik az ellenséges személyek és tömegek fogyatékosságainak undorkeltő leírásában ama középkori fölfogás jegyében, amely szerint a testi hibával az Úr büntet, bélyegzi meg a gonoszt. A vörösök plakátját „púpos kis szörnyeteg" ragasztja, s egyértelmű, hogy hol a test, ott igazából a lélek púpos. Sőt! Egy „bolseviki frizurát" viselő hölgy „nem volt kimondottan púpos, de arcán a púposok kifejezése ült".
Aki a fogyatékoson segít, a Gondviselővel hadakozik. Károlyi Mihály: „Vérrokonoknak korcs fia... farkastorokkal és nyúlszájjal született. Tizennégy éves korában hajtottak végre rajta műtétet, mely a Gondviselés ellenére módot adott arra, hogy fajának és nemzetének vesztére beszélni megtanuljon." Károlyi „nem tudta megbocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben." A „nyomorék" Károlyi gyűlölete akkor lett olthatatlanná, amikor Tisza István párbajuk során „játszott vele, és végül a harcképtelenségig elpáholta".
Károlyi Mihály szülei tényleg vérrokonok, első unokatestvérek voltak. Mint oly sokan az arisztokrata házaspárok közül. Mint Ferenc József és Erzsébet királyné. Mint Viktória királynő és Albert herceg.
Mint az „erős és tiszta" gróf Tisza István és Tisza Ilona. A két Tisza házasságából két beteg gyerek született, tormayul: vérrokonoknak korcsai. Maga Tisza sem volt olyan nagyon egészséges. Igen rosszul látott, és a testalkata is szabálytalan volt.
A két gróf úgynevezett „politikai párbajt" vívott, melyben az ellenfelek nem szándékoztak komoly kárt tenni egymásban. Károlyi monográfusa szerint „A két látáshibás ellenfél párbajában Tisza védekezett, a lázas beteg Károlyi támadott. A harmincadik összecsapás után Tisza megvágta Károlyi könyökét, és a segédek kimondták a végkimerülést" (Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály?).
Az 1918–19-es forradalmak káderállományában igazán nem volt hiány zsidó származásúakból, de a Bujdosó könyv koncepciójához mégsem voltak elegen. Szerencsére Tormay rendkívüli zsidófelismerő képességgel rendelkezett. Elhalad mellette egy katonai őrjárat, és látja, hogy az csupa zsidóból áll. Száguldoznak körülötte az autók, és látja, hogy mindegyikben csupa zsidó ül. A népbiztosok összlétszáma mindig megegyezik a zsidó származású népbiztosokéval. A többiek nem léteznek. A sötétben bujkáló ellenforradalmárokat ijesztő híres plakát katonáján is látja, hogy sémi. Az utcáról egy láthatatlan szájból beszáll a szobába egy hang, s hallja, hogy „sémi hang".
Tormay szerint világtörténelmi baleset veszélyezteti a világot. Tudniillik az, hogy a zsidóság nem halt ki a többi ókori néppel, s most örök kielégületlenséggel, bosszúszomjjal mérgezi a világot, és nem nyugszik addig, amíg az új népek letiprása által meg nem valósítja a maga világbirodalmát. Az antiszemitizmus ezen jól ismert változata teljes fajok élet-halál harcaként fogja fel a történelmet, ezért nem is vezethet más következtetéshez, minthogy az emberiség megmentése végett a zsidóság egészével le kell számolni. Ez az úgynevezett redemptorikus antiszemitizmus, mely szerint az emberiséget csak a zsidó faj egészétől való megszabadulás válthatja meg. Hitler is ezen az alapon állt.
Tormay számára minden magyarosított név álnév. Így is fogalmaz: „magyarosított álnév". A Bujdosó könyvben minden magyarosított név mellett ott az „igazi". Hol jól, hol rosszul. Rákosi Mátyás esetében épp rosszul, mivel őt nem Rothról, hanem Rosenfeldről hamisították kiskorában.
Élt ekkoriban egy másik Rákosi is. A Jenő. A konzervatív véleményformálók csillaga. Ki éppoly hevesen támogatta Tisza Istvánt, és átkozta Ady Endrét, mint Tormay. Ő történetesen Kremsner volt huszonöt éves koráig. A vele való pereskedés ihletésére írta át Ady Endre (sajnos nem egészen píszíre) nevezetes versének a végét: „Svábokból jött magyaroknak / Én nem vagyok magyar?" Tormay ugyanonnan jön, ahonnan „Rákosi-Kremsner" Jenő. Tormayul őt Tormay-Krennmüllernek neveznék.
A Bujdosó könyv szinte minden lapján a magyar ezer évre hivatkozik. Amikor például a Forradalmi Kormányzótanács egyenjogúsította a magyarországi nemzetiségek nyelveit, akkor „megfosztotta a magyar nyelvet attól az ezeréves jogától, hogy vezérlő államnyelv legyen". (A magyar nyelv 1844-ben lett teljes értékű államnyelv, és a XVIII. század végéig föl sem merült, hogy államnyelvként lehetne használni.) A Bujdosó könyv székelyei másfél ezer éve lakják Erdélyt. (Ez már majdnem olyan jó, mint a dákoromán elmélet.) Tormay maga is az ősi magyar faj sarjaként áll olvasói elé: „fajunk", „fajom életösztöne" – így fogalmaz.
A zsidó származású magyarokat csak faji alapon lehet kizárni a magyarságból. A beolvadást tagadó faji alapú nemzettudat pedig mindenkit identitászavarba vezet. Kit azért, mert nem tudhatja, mikor olvadt be a magyarságba, kit azért, mert tudja. Tormay mindkét ágon német polgári családból származott, új volt ő magyarnak is, nemesnek is. A régi ház öreg Ulwingja a dédapjára hajaz.
„Bolt bolt mellett maradt el mögöttem, Weiszok, Braunok, Schwarzok üzletei" – itt a nevek sajnálatos zsidó térfoglalást jeleznek a Bujdosó könyvben a Király utcából. „Anna tekintete üresen siklott el a boltok cégtáblái felett. Egyetlen ismerős nevet sem talált. A Jörgök, a Münsterek, a Walterek nem voltak sehol. Más nevek, más emberek. És az Ulwingok?" Itt meg a nevek a régi német Pest sajnálatos eltűnését jelentik A régi házból. A német boltosnév amott vád, emitt hősköltemény.
A faji nemzettudat bizony valamelyest visszacsapott – amennyire hatalmi védettség alatt csaphatott – a „svábból jött" fajvédőkre. A fajtisztítók a fajpiszkítók státuszába keveredtek. Ahogy ők a zsidókat, úgy rekesztették ki őket is a magyarságból a még magyarabb magyarok. Ungváry Krisztián A Horthy-rendszer mérlegében hosszú fejezetet szentel a kétfrontos zsidó- és németellenességnek. Annak a meglehetősen elterjedt nézetnek, hogy a magyarságot egyszerre fenyegeti az asszimilációval álcázott zsidó és a német szellemi, gazdasági térfoglalás. Szabó Dezső képviselte ezt a legnagyobb hatóerővel, de ez a nézet a népi írók jelentős részéhez is közel állt. A judeo-germán-fóbia számon tartotta, hogy „asszimiláns németek" Horthy kultúrpápái, Klebelsberg és Hóman, írófejedelmei, Herczeg Ferenc és Tormay, és egyébként is tele van a közélet „svábokból jött magyarokkal" Friedrich Istvántól Rákosi Jenőn keresztül Haller Istvánig. Nem véletlen, hogy a fajvédő igazgató alá rendelt Új Színház eredeti programjában egyszerre szerepelt Csurka István judeofóbiás Tria non-darabja és Kodolányi János sváb fóbiás Földindulása. Ahogy a zsidók deportálásának, úgy később a németek kitelepítésének az elfogadottságát is hatékonyan erősítette a judeo-germán-fóbia.
Tormayra a nézetei nemcsak hamis fajmagyarságot, hanem hamis mintakereszténységet is ráparancsoltak. A magyarság és a kereszténység összetartozásának állítása és a zsidók magyarságának tagadása ugyanannak a tételnek a két nézete. A Tormay által fémjelzett Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége a szigorú, konzervatív keresztény erkölcsöt és családfölfogást képviselte. Tormay számára ez is identitáshasadást és öntagadást jelentett. Sohasem alapított családot, és állítása szerint nem érzett szerelmet. Ennél többet az ő korában senki semmilyen nézettel nem mondhatott. A „coming out" még ma is csak a legliberálisabb közéleti szereplők számára vállalható, Tormay korában és még egészen 1961-ig büntetőjogi kategória volt a homoszexualitás.
Az olyan kapcsolatokat, mint amilyen a keresztény-nemzeti nőmozgalmak két vezéregyénisége, Tormay és a Magyar Katolikus Nőegyesületek Országos Szövetségének elnöke, gróf Zichy Rafaelné között fennállt, a közeli ismerősök hallgatólagosan tudomásul vették, a nagyobb nyilvánosság pedig általában nem tudott róluk. Ebben az esetben ez nem így volt, mert gróf Zichy a válókeresetében erről a kapcsolatról részletesen beszámolt, a Tormay-féle fajvédők által veszélyeztetett tábor sajtója meg kihasználta a lehetőséget, hogy támadóik erkölcsi alapjainak ingatagságát bemutassa. Zichy grófot rágalmazás vádjával másfél éves börtönbüntetésre ítélték. Horthy Miklós bizalmasa, Zadravetz István püspök jegyezte föl titkos naplójában a kormányzó szavait, miszerint: „Ez az ítélet egyedül az én erős közbelépésemre történt.Maga az igazságügy-miniszter is kételkedett, vajon egyáltalán hoznak legalább elmarasztaló ítéletet? (...) De én megszorítottam a dolgot."
Ha egykoron egy bírói, most egy akadémiai testületet kellene a legmagasabb helyről megszorítani, hogy Tormay Cécile neve régi fényében ragyogjon, s az igazságból ismét rágalom legyen.
Forrás: Népszabadság – NOL.HU
