Ahol 1956 őszén laktunk korábban volt már Oktogon, aztán Mussolini tér, akkoriban November 7-térnek hívták, ma megint Oktogon. Talán összesen huszonhat család élt velünk a 3-as szám, az úgynevezett IBUSZ-ház pincéjében 1956. október végétől november végéig. Anyám még évekkel később is sokszor emlegette a "pince-heteket", mert a háború alatt ő egyszer már megélte itt ugyanezt. 1945-ben azt hitte, soha többé nem kell abba a dohos, fáskamrákkal szabdalt légópincébe költöznie. Tévedett. A téren megint tankok dübörögtek, géppuskák kerepeltek, a körúton holttestek hevertek. Zűrös napok voltak, amit gyerek fejjel, kilencévesen akkor átéltem.

1.

Október 23-án délutános voltam az iskolában. Nagyon nem szerettem ezt a váltott-műszakos beosztást, mert mire úgy öt óra körül vége lett a tanításnak már sötét este volt. Akkoriban az Andrássy úton - bocsánat: a Sztálin úton -, csak nagyon halványan világítottak az utcai lámpák, meglehetősen gyér volt az autóforgalom is, és hogy ne féljek a sötétben, hazafelé szedtem a lábam egyik kirakattól a másikig, bár akkoriban nem sok kivilágított portál volt a Körönd és a lakásunk között.

Nem mertem bevallani a szüleimnek, hogy délután félek hazafelé. Akkoriban már nagyon büszke voltam az önállóságomra. Ez volt az első tanév, amikor szeptemberben, az első tanítási napon, anya még elkísért az iskolába, kaptam egy puszit a homlokomra, és azt mondta: ha vége van az óráknak, nem jön értem. Jöjjek haza egyedül. Akkor nem is sejtettem, csak később tudtam meg, hogy napokig figyelt a másik oldalról, körülnézek-e amikor az Izabella utcánál át kellett mennem a troli vonalán.

De azon a délutánon értem jött. Nem mondott semmit, kézen fogott és nagyon siettünk haza. Otthon szólt a rádió, apa a sötétben ült, csak a macskaszem világította meg a gondterhelt arcát.

Másnap nem engedtek iskolába.

2.

Furcsa napok következtek. A szüleim időnként elvonultak a másik szobába, halkan beszélgettek, nagyon vigyáztak, hogy ne előttem tárgyalják ki a városban történő eseményeket. Úgy emlékszem, azt mondták, azért nem kell iskolába mennem, mert váratlanul szünet lett. Talán azt is hozzátették: szénszünet. Ezen nem illet már kilenc évesen meglepődni, az ötvenes években az ilyesmi gyakran megesett.

Szénnel és fával fűtöttük otthon a két cserépkályhát. Hetente egyszer kellett lemenni a pincébe, és a hol fával, hol a szénnel púposra pakolt vödröt nekem kellett felcipelnem a harmadikra. Apa, egy-egy nagy zsákkal a hátán, kétszer is megjárta a három emeletet, mert a lift többet volt rossz, mint amennyit nem. Utáltam a tüzelő hordást, de "nagy fiú" létemre illett segíteni.

Nem nagyon értettem miért, de azt a délutánt követően naponta újra és újra megismétlődtek a tüzelős cipekedések. A konyhában, meg a kamrában már szinte mozdulni sem lehetett a temérdek fától, szénkupactól. Lassan olyan lett a lakás, mint amilyen azelőtt a pince volt, a pince meg olyan, mint a kamra. Még abban is hasonlítottak, hogy a nagyi befőttjeinek egy része, meg a korábban a kamrai polcokra gyűjtött konzervek lassan-lassan leköltöztek a pincébe. Nem értettem ezt a költözködést.

- Kell a hely a kamrában - mondta erre apa.

3.

Már november volt, amikor egyik reggel arra ébredtem, hogy az utca felöl furcsa, zörgő, dübörgő hangokat hallani. Udvari lakásunk volt, csendes, néha-néha legfeljebb a 6-os villamos csengetése hallatszott be hozzánk, de ilyet még soha nem hallottam.

Anya arcát, a pillantását, ahogyan összenéztek apával, máig nem tudom elfelejteni.

- Te is hallod? - kérdezte anya. - Az, amire gondolok?

- Az - felelte apa. - Tankok.

Aznap már nem ment dolgozni. A téren minden üzlet zárva maradt. Nem nyitott ki a Hunyadi téren a piac sem, a kofák otthon maradtak. Anya becsöngetett a szomszédba, Sitkéry néni, a neves orvosprofesszor felesége, ugyanolyan tanácstalan arccal nyitott ajtót, aztán mindketten átmentek Máthéékhoz, talán az ezredesi rangban szolgáló katonaorvos fogásztól sikerül megtudni valamit arról, ami a városban történik.

De mire visszajöttek, a helyzet megváltozott. A Lenin körúton minden irányból lövések dördültek. A szemben lévő házba, az Abbázia étterem feletti lakásba egy géppuska-fészek telepedett. Már szinte szünet nélkül szóltak a fegyverek.

Másnap reggel a Hősök tere felöl lánctalpak csörgése ébresztett. Csikorogva fékezett egy orosz tank, de szinte azon nyomban géppuska-sorozat fogadta. Kicsit előre lódult a monstrum, azután visszatolatott. A gépfegyver kerepelése elhallgatott. Vihar előtti csend lett. Váratlanul eldördült egy ágyúlövés. Aztán még egy. És a harmadik.

Máté néni csengetett.

- Ég szemben az Abbázia épülete - hadarta remegő hangon.

Akkor leköltözött mindenki a pincébe.

4.

Irtó izgi volt. A pinyóban (csak így emlegettük) a két keresztező folyosón mindössze egy-egy zsinóron lógó lámpa világított. Ahol korábban csak botorkálni lehetett a sötétben, most millió szentjánosbogárként világítottak a családi gyertyák. Ki-ki a maga pincéjében igyekezett helyet csinálni legalább valami ágyfélének. Többnyire a lakásokból lecipelt matracokból eszkábáltunk 2-3 személyes "franciaágyat". Vittünk le párnákat, dunyhát (ki a fenét izgatott akkor, hogy szenes-koszos lesz), meg egy-egy széket, kisasztalt. Az a kerek dohányzóasztal, ami nekünk akkoriban az ebédlőasztal szerepét is betöltötte, máig velem "lakik".

Anya áldotta az eszét, hogy soha nem dobta ki a száraz kenyeret, zsemlét, fasírtnak, tölteléknek tartogatta, s most az lett az összes kenyerünk. Volt még egy "kincses bödönünk" is: a néhány héttel korábban a piaci kofáktól vett, lesütött, zsírjában eltett liba darabjai. Úgy tűnt, azt a néhány napot, amíg elcsitulnak kint a ház előtt a harcok, ezzel a készlettel majd csak átvészelhetjük.

Nem így lett. A napokból hetek lettek, már nem is emlékszem pontosan mennyi.

5.

Mi gyerekek - Lakatos Gyuri, Varga Zoli, Máthé Jancsi, Kutas Mari, meg a két, kicsit különc Máthé lány - Éva és Ági -, jól elvoltunk odalenn. Szinte napokig nem láttak minket az öregek.

A Máthé gyerekek, talán három-négy évvel lehettek nálam idősebbek, zenei csodagyereknek készültek. Amióta az eszem tudtam, mást sem hallottam nyaranta a nyitott ablakokon át, mint a zongorán, csellón és hegedűn gyakorlók förtelmesen unalmas skálázását. (Akkor megfogadtam, és be is tartottam: ha felnőtt leszek, az én lakásomba semmilyen hangszer nem költözhet be. Azt hiszem, a fiam ezt máig nem bocsátja meg nekem.) A cselló és a hegedű itt is szinte egész nap munkában volt.

A házban lakó gyerekek között én voltam a legkisebb. Az akkor már 14-15 éves Lakatos Gyurival, Varga Zolival, Kutas Marival befészkeltük magunkat a Vargáék pincéjében egy farakás mögé. Úgy emlékszem, naphosszat huszonegyeztünk. A vesztesnek zálogot kellett adnia, de nem egészen étettem, mi jó van abban, hogy ha Kutas Mari veszített, akkor mindig le kellett vennie valami ruhadarabot. De a fiúknak erről más volt a véleménye. Egyszer engem is rávettek, hogy szagoljam meg a Mari cicijét. Máig emlékszem a fehér bőrére, a tejes illatára.

Időnként elküldtek, mutassam meg magam a szüleimnek.

6.

Dr. Máthé nem mert lejönni a pincébe. Noha "csak" katona volt, ráadásul orvos, se nem ávós, se nem rendőr, ezredes lévén mégis nagyon félt. Bezárkózott a lakásba, ha valaki csengetett, nem nyitott ajtót. Utcára néztek az ablakaik, tőlük jól lehetett látni a körúton felakasztott, tévedésből ávósnak gondolt férfi tetemét. Mindössze annyi volt a bűne, hogy barna cipő volt rajta. Apa nagyon jóban volt a fogorvossal, gyakran felment hozzá, sajnálta Sanyi bácsi "magányát". Megértette a félelmét, neki is volt része abban a 40-es években.

Apára akkoriban nagyon büszke voltam. Ő volt az egyetlen férfi a felnőttek között, aki szinte minden nap kimerészkedett az utcára. Addigra már elfogyott a száraz kenyér, kiürült a libazsíros bödön is, nem nagyon volt mit enni. De ő minden nap hozott valahonnan egy-két vekni kenyeret, amit aztán a felnőttek igazságosan elosztottak a családok között.

Ő mesélte, hogy pár méterre a házunktól, a Körúton, nagy tüzet gyújtottak a Horizont könyvesboltból kihordott könyvekből. Nem tudta, mit égetnek, azt beszélték, hogy csak Sztálin, Rákosi, Marx és Engels került a máglyára, de pontosan senki nem tudta, nem került-e közéjük Thomas Mann vagy József Attila is.

Halkan mondta, hogy csak a köré gyűlt felnőttek hallják: nem messze onnan két fiatal holttest fekszik a síneken. Az egyik egy húsz év körüli fiúé, a másik egy szőke, hosszú hajú lányé, mellettük még ott hevernek a puskák. Egy orosz tank taposta őket halálra.

Akkor odajött Tállai bácsi, a házmester, és kihívta apát. Két tizenéves fiú akart bejönni géppuskákkal, és betelepedni a ház padlására. Nem tudjuk hogyan, de lebeszélték őket erről. Talán ezért, talán csak a szerencsénk miatt, de a ház megúszta egyetlen belövéssel. Az első emeleten, Szűcsék egyik szobája bánta csak valamelyik tank ágyúlövését.

7.

November közepén már nem volt mit enni. Apa sem tudott minden nap kenyeret szerezni, s ahogyan egyre éhesebbek lettünk, nekünk, gyerekeknek sem nagyon volt már kedvünk a Vargáék sufnijában kártyázni.

Az első emeleten lakott egy szakács, a Gundelben ő volt a séf. Nem emlékszem a nevére, mert amikor véget értek a pincei hetek, azonnal felkerekedett a családjával és elindultak nyugatra. Azt, hogy akkor nem haltunk éhen, neki köszönhetjük.

A házban volt az akkoriban híres Kékes Étterem is. Amint elkezdődött a lövöldözés, bezárt a vendéglő, úgysem jött volna oda senki vacsorázni. Szakácsunknak eszébe jutott, hogy minden konyha mellett kell lennie egy raktárnak is, ahol, ha mást nem, valami száraz tésztát, babot, lisztet, tojást, meg ilyesmit biztosan tartanak. Igaza volt. Előbb a tészták kerültek terítékre, aztán a konzervek. naponta egyszer minden családnak jutott némi meleg étel.

Volt egy nagy hűtőszekrény is, ami akkoriban még nem árammal, hanem táblajéggel üzemelt, de a jegesnek persze esze ágában sem volt ezekben a napokban erre jönni. A hűtőben találunk mindenféle füstölt és nyershúst, kolbászt, csupa olyan finomságot, amit ezekben a napokban aranyért sem lehetett volna beszerezni. Igaz, ezek kicsit "sajátos állagúak" lettek a jégmentes napokban, békeidőben talán rá sem nézett volna az ember orrfacsarodás nélkül. Ott, éhesen ez senkit nem érdekelt. Összefutott a nyál mindenki szájában, amikor megláttuk a csülköket, oldalasokat. A raktárban volt bab, s a húsok is némi "ecetes kezelés" után fogyasztható állapotba kerültek. Az asszonyok a lisztből csipetkét gyúrtak…

Emlékszem, életem legfinomabb bablevesét ettem akkor.

8.

Már november végén jártunk, amikor felköltözhettünk a pincéből.

Az utcai front emeleti ablakai többnyire betörtek, s a már említett első emeleti lakás szélső szobája volt az egyetlen, igazán komoly belövés, ami jelentős kárnak számított.

A ház élete kezdett helyreállni. Reggelente a felnőttek megint munkába mentek, Máthé doktor újra elővette az ezredesi uniformisát, de aztán, amilyen gyorsan tehette, leszerelt. A Máthé gyerekek tényleg híresek lettek, már decemberben koncertet adtak a közeli Zeneakadémia nagytermében. Sikerük volt, az újságok is írtak róla.

A két Adorján család - az ügyvédék az elsőről, és a doktorék a másodikról disszidáltak Dániába. Máthéék megszerezték a második emeletiek nagy lakásukat és a helyükre költöztek.

Kutas Mariék is elmentek a házból. Néhány hónapig még kérdezgettem, ki tud róluk. Furcsán néztek rám a felnőttek, a "nagyfiúk" pedig hangosan kiröhögtek. Mari soha többé nem láttam.

Még mindig 1956-ot írtunk. Akkor mindössze kilenc éves voltam.

Somfai Péter

Forrás: Népszava