Ha szombat, akkor kitelepülés! Most is, mint már hónapok óta rendületlenül, a Csepeli Piac sarkánál megjelennek az ismerős csapatok. Az SZTK oldalában a Demokratikus Koalíció. Mellette az MSZP és most már a Szolidaritás.

Átellenben meg a Jobbik asztala virít. Ez utóbbi, hogy a többit, meg a nem velük szimpatizálókat bosszantsa, országgyűlési képviselőinek felszólalásait és pártvezéreinek szónoklatát harsogja a bevásárolni igyekvő emberek közé, végtelenített hangrögzítőről. Nem szól senki, csak összenézve csóválják a fejüket az emberek.

"Nem az én ízlésemnek megfelelő ez a nyomulós módszer": mondja egy nagyon felháborodott hölgy, de mivel mind a két keze teli van szatyrokkal, nem fogadja el a többiek szórólapját sem. Sokan a piacra igyekvők közül is erősen csóválják a fejüket. Nem csak azok, akik pártelkötelezetten politizálnak, hanem azok is, akiknek még semmi affinitásuk a politikához, mert az intim szférájukba való durva behatolást érzik a Jobbik akciójától. Még nem tudják, hogy kire szavaznának. Egyet azonban a többség demonstráltan kimutat, hogy ezt a nyomulós, agresszív, gyűlölködő társaságot nem!

A Jobbik piactéri csapata eltér a többitől. Olajzöld, a terepszínhez hasonló dzsekijük fakóságában is más. Tagjaik magukba zárkózva, csak a szemük sarkából figyelik a többieket. Nem szólnak, nem beszélnek a másikakkal. Csak egy kivétel volt, mikor az egyik szemüveges társuk, láthatóan spicces állapotban a Gyurcsány diplomája után érdeklődött kedvesen.

A többiek viszont, már messziről üdvözlik egymást. Kezet fognak és megbeszélik ügyes bajos dolgaikat. Érdeklődnek a családtagokról és a közös ismerősökről. Egyáltalán nem az számít, hogy ki melyik asztalnál kezdett. Saját standjuk csak azért van, hogy lássa a "nagyérdemű", hogy itt vannak, de különben nagy kavalkádot, egy politikai koalíciót alkot a demokratikus szervezetek kitelepült közössége. Az érdeklődő emberek is ennek megfelelően, ritkán a pártlogót, inkább az arcokat és a színeket figyelik.

A demokratikus ellenzék emberei a piros szín változatait hordják magukon. A Szolidaritás a nemzetközi gyakorlatból ismert szimbólumot viseli. Mindegyik színes megjelenítője is annak, amit programjában és gondolkodásában képvisel. Hamarosan kialakulnak a piacra érkezők és a kitelepült aktivisták közötti párbeszédek. Itt is, ott is beszélgető párok, dialógust alkotó kis közösségek jönnek létre. A beszélgetés, az udvarias érdeklődéssel kezdődik, aztán belemelegednek a partnerek.

 Az érkezők vágják ki a rezet leginkább:

 - Miért nem fognak már össze?

 - Minek ez a sok vezér?

 - Miért nincs egy listavezető, egy lista és egy szervezet?

 - Így nem fogunk nyerni! Így a Fidesznek egyengetik az utat!

 - Még én sem tudom, hogy kire szavazzak, csak azt tudom, hogy ezekre (és a Jobbik felé biccent) semmiképpen, meg a Fideszre sem! De, hogy a többi közül kit válasszak, nem tudom. Maguk nem könnyítik, inkább nehezítik a dolgomat, a sokféleségükkel! Miért nem tudnak összefogni már?

 A kitelepült demokraták - legyenek bármely szervezet képviselői - nagy számban kapnak hasonló megjegyzéseket. Az aktivista beszélgetőtárs, kellemetlenül érzi magát és idegesen tipródik. Már régen nem is hallja a radikálisok provokatív hangzavarát, hanem a felvetett kérdésre adandó válaszra koncentrál. Már nem érdekli, nem bosszantja a szélsőjobb propaganda gépezete, mert saját gondolataiban kutakodik. Az ízlésével ellentétes, hogy olyan vitát generáljon, aminek jelentőségét maga sem érti. Tudja, hogy a beszélgetőtársnak teljesen igaza van! Sőt, ő maga sem tudja, hogy mitől is van ez a fene nagy elhatárolódás akkor, amikor a fő kérdésben, a demokrácia és a köztársaság, alkotmányosság visszaállításának ügyében teljes az egység a demokratikus oldalon. És ennek alapján természetesen minden beszélgető szóban, viselkedésben és cselekedetben is egyetért. Zavartan felemeli a fejét, belenéz a beszélgetőtárs nyílt őszinte, de kérdő tekintetébe, aztán körülnéz.

Azt keresi, hogy a piros színt viselők között hány ellenfelet lát. Nem lát! Aztán kissé szégyenkezve visszanéz, beszélgető partnere őszinte szemébe és meglátja az igazságot. Azt, hogy az ellenfél a másik oldalon van. Itt mindenki partner és sorstárs.

Az igazság az, amit ez az ember, pár perccel ezelőtt még kérdés formájában mondott neki. A valóság az, hogy a csepeli emberek a piac végében sarokba szorították a demokratikus közösség aktivistáit azzal a kérdéssel; hogy miért nem fogtok már össze?

A kitelepült meg tehetetlenségében odamegy a másik pulthoz, és zavartan átkarolja az ott beszélgető társa vállát. A másik, fel se néz, mert érti a mozdulatot! Igen össze kéne fogni már! Vajon eljut-e azokhoz is a kérdés, a szó, akik ott fenn, az elvontság sivárságában most is büszkén üléseznek?

Forrás: Horváth Gyula: Összefogást című cikke a szerző blogján