Megtisztelő és hatalmas érdeklődést váltott ki V O X cikke azokról a kormányzati hazugságokról, amelyek a közfoglalkoztatást és a minibálbért érintik. A közfoglalkoztatás társadalmi hatását, következményeit életközelből mutatja be Ungár Tamás most következő riportja:
– "Belenyugodtam..." Így összegzi helyzetét a 240 lelkes Bisse községben élő, 48 esztendős Kis János, amikor arról kérdezem, hogy lát-e kiutat, továbblépési lehetőséget a közmunkából. A kék szemű, kiegyensúlyozott beszédű, átlagos termetű férfi fiatalon kőművesként, majd karbantartóként dolgozott, aztán 8 éven át egy fakitermelő vállalkozásnál. Hat éve ez a cég megszűnt, s azóta nem talált állandó munkát.
Idén 12 hónapig közmunkásként falut takarít. Kis János nőtlen, gyermektelen, 40 négyzetméteres házának rezsiköltsége 20 ezer forint, így a 49 453 forintos bérből kijön valahogy. Havonta még elvállal 3-4 napszámot, abból is befolyik 10-12 ezer forint. Örül, hogy egész évben van közmunka.
– Meg se próbál másutt elhelyezkedni? –kérdezem később.
– Próbálkoztam, sehová se kellek.
– Feladta?
– Fel.
– Bissén még húsz közmunkás dolgozik, hogy látja, ők is feladták?
– Ők is.
Kiss János öt helybéli asszonnyal az avart sepri és égeti. A falutakarító csapat nő tagjai tiltakoznak:
– Dehogy adtuk fel! – csattan fel egyikük, Kispál Zita. – Jó, hogy van közmunka, de azért abban bízunk, hogy előbb-utóbb találunk valamilyen állást.
A többiek helyeselnek, a 38 éves, erős felépítésű, barna haját kontyba kötő asszony pedig folytatja. Az egyik bányászati cégtől leszázalékolt férjével egy gyermeket nevel, a férfi havi 46 ezer forintot kap. Az asszony valaha élelmiszerbolti eladóként dolgozott, szakmájában tíz éve nem alkalmazzák. Tavaly egy pécsi szállodában takarított minimálbérért. Ez év elején a szálló gazdája közölte, hogy mivel lejárt a foglalkoztatása után járó támogatás, már csak hat órában alkalmazná, és nem állná a bejárás buszköltségét. A bérlet kifizetése után 40 ezer forintja se maradt volna az asszonynak, ezért inkább közmunkára kérte magát. Mire mondandója végére ér, kiderül, hogy – bár reménykedik valami változásban (maga sem tudja, miben) – valójában Kispál Zita is belenyugodott a helyzetébe.
Faggatom a többi, avart égető bissei asszonyt, s a gomolygó füstben apránként valamennyien bevallják, hogy kibékültek a közmunkássorssal. Egyikük, aki már 55 esztendős, két gyermekét felnevelte, a férjét elvesztette, nem titkolja, hogy azt se bánná, ha a közmunka kitartana nyugdíjig. 18 évig ingázott Harkányba, minimálbérért dolgozott egy étteremben, aztán egyik napról a másikra neki se állták a buszbérletet, s akkortól alig tízezer forinttal lett volna több a jövedelme, mint most. Kilenc kilométerrel odébb, a 340 lelkes Szava községben huszonöt helybélit alkalmaz az önkormányzat közmunkásként. Többségük akácost telepít a falu feletti enyhe emelkedőkön. Itt is sokan úgy érzik, hogy nekik már csak a közmunka maradt. Egy 32 éves asszony ekképp magyarázza beletörődését:
– A siklósi kesztyűgyárban dolgoztam minimálbérért, de 2010-ben átestem egy műtéten, emiatt gyakran táppénzen voltam. A főnököm azt mondta, hogy rám nem lehet úgy számítani, mint korábban, ezért a bejárás költségét nem fizeti. Így hatvanezer forintom se maradt volna. Akkor már jobb, ha 50 ezerért itthon dolgozom.
A kesztyűgyárat odahagyó asszony egy 12 éves lányról gondoskodik párjával, aki hegesztőként 80-100 ezret keres, ha van munkája. Most nincs. Általában 5-6 hónapig van, aztán elküldik, majd visszaveszik fél évre, és megint leépítik. A gazdasági válság által különösen megviselt Baranyában, ahol a falvakban 50-80, a kisvárosokban 20-30 százalékos az állástalanság, a hegesztőszakma sem jelent biztos állást. Azok, akik korábban betanított vagy segédmunkát végeztek a városi üzemekben vagy a téeszekben, 15-20 éve napszámból, segélyből és mostanság közmunkából élnek.
– Nekem már nyugdíjig ez marad – morogja az 50 éves, Szaván lakó Orsós Teréz. Az asszony 24 évig egy közétkeztetéssel foglalkozó pécsi cégnél dolgozott konyhai kisegítőként. Négy éve a cég vesztett a közbeszerzési pályázaton, s akkor Orsós Terézt elküldték. Munkát sehol sem talált, ezért jól jött a közmunka. A férje rokkant, a pár három gyermeke már felnőtt, közülük csak egynek van állása. A másik kettő alkalmi, illetve közmunkás.
Hallgatják Orsós Terézt a biciklijüket dombra toló szavai közmunkások, és többen is elismerik, hogy örülnének, ha nyugdíjig kitartana ez a biztos állás. Még akkor is, ha rettentően kevés a kereset. A legszükségesebb ételekre telik, a gyerekek ingyen ehetnek az iskolában, a rezsit valahogy kiizzadják, öltözködni a legolcsóbb kínai és a bálás ruhákat kínáló boltokból tudnak. Megtakarított pénze senkinek sincs, ha beesik egy váratlan kiadás, akkor csak az eseti segélyben vagy valamelyik alapítvány segítségében bízhatnak. Ennek ellenére az állástalanságtól erősen sújtott falvakban egyre többen úgy tekintenek a közmunkára, mint az utolsó mentsvárra, jótéteményre.
Ez derül ki az 57 esztendős Csanda Györgyné szavaiból is. A bezedeki asszony 1975-től a mohácsi farostlemezgyárban dolgozott. Öt gyermeket nevelve 1996-tól nem vállalta a három műszakot, ezért leépítették. Azt követően sehol se talált tartósan állást. Férjének nyolc vagy kilenc szakmája van (nagy teljesítményű kazánfűtőtől gázpalackeladón át biztonsági őrig), jelenleg őrként alkalmazzák. Természetesen minimálbérért. Ezért jól jött, hogy ettől az évtől 12 hónapon át biztosít közmunkát a 260 lakosú Bezedek önkormányzata a falu 30 álláskeresőjének. A község kertészetében dolgozó asszony reméli, hogy ez jövőre is így marad, és innen mehet nyugdíjba.
– Az elmúlt 12 évben napszámból éltem – teszi hozzá Csandáné. – Ha kaptam munkát, hajnali háromkor keltem, négykor a buszon ültem, öttől délután kettőig dolgoztam, négyre értem haza. Olyan tempó volt, hogy még a szendvicsemet is munka közben nyeltem le. Így se kerestem többet a minimálbérnél. Úgyhogy hálásak vagyunk a közmunkáért.
Az éppen fokhagymát ültető asszonyok egyetértőn bólogatnak. Számukra attól is kedélyes ez a munka, hogy ismerős sorstársak között dolgozhatnak. Ha el kellene járniuk a közeli városokba, akkor szoronganának, hogy ott miképp fogadnák be, s mikor tennék lapátra őket. Itt minden barátságos. Ezt az érzést fokozza Fanta. A melléjük szegődött német juhászkutya a helyi csirketelepet őrizte, ahogy bezárt a létesítmény, a kutyát otthagyták. Az asszonyok azóta etetik, Fanta meg vigyázza a föld szélén hagyott szatyraikat. A roppant jámbor kutya történetét nevetve mesélik a brigád tagjai, ám az egyik asszony váratlanul vált:
– Jó ez a közmunka, de azért Orbán úr emelhetné pár ezer forinttal a bérünket. Negyvenkilencezerből nehéz megélni.
Csanda Györgyné nem panaszkodik, amiben szerepet játszik, hogy négy gyermeke is Ausztriában dolgozik.
– Van köztük kőműves, pincér, virágkötő, bébiszitter. Őket már odaköti a munka, a család, a szerelem. Már sose fognak itt élni, nem akarnak közmunkások lenni.
Bogdásától Garéig, Siklósnagyfalutól Diósviszlóig, Alsószentmártontól Kétújfaluig tucatnyi baranyai faluban faggattam a közmunkásokat. Másfél-két éve még a kérdezettek döntő többsége ellenezte, utálta a közmunkát. Ez az állítás persze nem reprezentatív felmérés eredménye, amiképp az a következtetés sem, hogy most már mintha azok lennének többségben, akik nem szidják ezt a foglalkoztatási formát, sőt el tudják képzelni, hogy hosszú időre, talán örökre ez legyen a jövedelmük fő forrása.
A közmunkások szinte mindannyian átestek azon, hogy leépítették őket, mert rosszul ment vagy bedőlt a cégük, mert drágállták az útiköltségüket, mert eleve csak arra az időre alkalmazták őket, amíg kapták utánuk a munkahelyteremtő támogatást. Az elbocsátás után nem találtak új állást, vagy ha mégis, akkor feketén foglalkoztatták őket, s bérük egy részét, néha egészét nem fizették ki. A közmunka biztos, a bér időben érkezik, kiegészíti a helyi kertészettől ingyen vagy áron alul kapott krumpli, hagyma, paprika, paradicsom, borsó, bab, sárgarépa. Jár az egészségügyi ellátás, gyarapodik a nyugdíjalapjuk, s nem kell költeniük munkaruhára, szerszámra, utazásra (mint a napszámosoknak). Ha valaki hozzá akar tenni a 49 ezer forinthoz, akkor szombat–vasárnap elvállal még néhány napszámot, s így még keres 10-20 ezer forintot.
A polgármesterek, pártállástól függetlenül, megerősítik, hogy a felsorolt okok miatt javul a közmunka elfogadottsága. A baranyai falvak állástalanjai közül immár alig néhány százalék utasítja el és ragaszkodik a napszámhoz. Ezt azért tehetik meg, mert biztos az alkalmazásuk, és 15-25 nap alatt – részben feketén – megkeresnek 60-100 ezer forintot. Ők is elvállalnak azonban 30 nap közmunkát, mert így kapják a havi 22 800 forint segélyt.
A faluvezetők persze látják, hogy a közmunkaprogram számos célja nem valósul meg. Semmi esély sincs például arra, hogy valaki a közmunkából dobbantva hagyományos álláshoz jusson. Ahhoz gazdasági fellendülés kellene, hallom mindenütt, annak pedig jele sincs. Az is elképzelhetetlen, hogy az önkormányzati kertészetekben dolgozó közmunkásokból agrárvállalkozó legyen. Az őstermelővé váláshoz nincs elég földjük, tudásuk, gépük, pénzük, hitelképességük. A jelek szerint az is hiú remény, hogy a kertészetben dolgozó közmunkások a programban tanultakra építve az eddiginél jobb eredménnyel műveljék meg a saját kertjeiket. Úgy tűnik, még annyira se művelik meg, mint korábban.
Miért tennék, amikor az általuk művelt önkormányzati kertészetből ingyen vagy negyedáron megkapják a terményeket? Arra sincs sansz, hogy az önkormányzati kertek gazdaságosan működjenek: e kertészetek árbevétele jó, ha eléri a bér- és az anyagköltség 15-20 százalékát. Ez az arány igaz a falutakarításra is: ha azt a munkát kiadnák egy vállalkozásnak, akkor a takarítócég a közmunkásprojekt árának ötödéért rendbe rakná a falut. Ezért továbbra is sokan úgy tartják, hogy a közmunka a legdrágább segély. Az állam jobban járna, ha fizetne az állástalanoknak 35-40 ezer forint segélyt, s hagyná, hogy keressenek maguknak alkalmi munkát. Hisz a bérterhekkel együtt a közmunkás havi 97 018 forintjába kerül az államnak, s bár ebből 47 565 forintot az állam visszatesz a másik zsebébe, az egy emberre eső havi 30-40 ezer forintos dologi kiadás viszont a központi költségvetést terheli.
– A program talán drágább, mint a segély, de a lényeg az, hogy senki ne kapjon pénzt munka nélkül – mondja Hoffmann Antal, Bezedek 78 éves, független polgármestere. – Fontos, hogy a korábban állástalan emberek felkeljenek minden reggel, és a munka révén egyfajta tréningben legyenek. Így van esélyük arra, hogy ha egyszer javul a gazdaság állapota, akkor újra találjanak alkalmazást.
Hoffmann Antal – aki sikeres vállalkozói pályát futott be, és 15 éve ingyen irányítja faluját – látja, hogy a közmunka némiképp visszahozta a Kádár-rendszert. – Akkor volt cél a teljes foglalkoztatottság – mondja az ősz hajú faluvezető. – Ettől persze a vállalatoknál sok volt a felesleges munkaerő, és drága volt a termelés. A közmunka is drága, de reményt ad az állástalanoknak. És az is fontos, hogy a közmunkások kiskorú gyermekei azt lássák, a szüleik mindennap mennek dolgozni, mert ettől rögzül bennük a példa. Ha azt látják, hogy apjuk-anyjuk munkanélküli, aki reggelente nem siet sehová, akkor a dologtalanságot tanulják el.
Másfél éve, az egyik baranyai falu névtelenül megszólaló, független polgármestere közmunkásokról szóló riportunkban azt mondta: az állással rendelkező és a nyugdíjas helybéliek úgy vélik, senki se kapjon munka nélkül segélyt, ezért számukra szimpatikus a közmunkaprogram. A polgármester hozzátette, hogy a program erősíti az Orbán-kormány támogatottságát a kívülállók körében. Most ugyanő a következőkkel egészíti ki az akkor mondottakat:
– Azt veszem észre, hogy már a közmunkások között is javul a kormány támogatottsága. Sok közmunkás ugyan gyűlöli valamennyi pártot és politikust, őket okolja a gyárak bezárásáért, a munkanélküliségért, és akik így gondolkoznak, nem mennek el majd szavazni. Ám egyre többeknek, becslésem szerint tízezreknek biztonságot hozott még ez az éhbérért végzett közmunka is, ők szeretnék, ha legalább ez megmaradna, ezért legközelebb Orbánra szavaznak. Ők már-már megszerették a közmunkát, és elfogadják, ha a gyermekeik is az ő példájukat követik. Ez egyébként elég ijesztő.
UNGÁR TAMÁS
Forrás: Népszabadság, Fotó: community.eu
