A Magyar Kultúra Napja, hivatalosan, nem tartozik nemzeti ünnepeink közé. Emléknap csupán. Egy, a 69 hazai emléknapból. Jelentősége azonban – gondolom, sokan egyetértenek velem –, ennél jóval nagyobb. Mert 1989. január 22 óta, amióta a Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, nem csak Kölcsey Ferenc Himnuszának 1823. január 22-i befejezésére emlékezünk. Már csak azért sem, mert a reformkorban, amikor Himnuszunk „született", számtalan gazdasági, szociális és kulturális vívmány „csökkentette" a magyar társadalom lemaradását a fejlettebb Nyugat-Európa egyes államaitól. Ezekben az évtizedekben tevékenykedtek legnagyobb költőink, felpezsdült az irodalmi élet. Elindult, 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia, 1837-ben létrejött a Pesti Magyar Színház, 1844-ben hivatalossá vált a magyar nyelv. Olyan művek születtek, mint Vörösmarty Szózata vagy Katona Bánk bánja. A nemzeti öntudat megindult erősödésére, a kultúra fejlődésére nagy hatással volt a Himnusz 1828-as megjelentetése is.
Természetes tehát, hogy január 22-én, éppen a Himnuszra emlékezve, a Magyar Kultúra Napját is ünnepeljük. Mint mindig, ha ünneplünk valamit, sokan készítenek számadást is. Most éppen a magyar kultúráról. Múltjáról, a zivataros századairól, a reformkor óta megtett útjáról, jelenéről. És természetesen – a víg esztendők reményében –, szólnak, írnak jövendőjéről is.
Felkészültségem és ismereteim hiányosságai, valamint terjedelmi okok miatt, kultúrát szerető, a hozzáértő szakembereket, művészeket becsülő baloldaliként, a csepeli kultúra rendszerváltás utáni alakulásának néhány mozzanatával merek most foglalkozni. Szerintem kevés olyan kerülete van a Fővárosnak, ahol a harmadik évezred első két évtizedében ilyen pezsgő kulturális élet folyt. A Csepeli Munkásotthon, a Csepeli Művelődési Központ irányítása alatt működő művelődési házak, így a Királyerdei Művelődési Ház, a Radnóti Miklós Művelődési Ház, a Rákóczi Kert Civil és Közösségi Ház, a Csepel Galéria, a Csepeli Helytörténeti Múzeum, a művelődés eminens színterei voltak. A fenti, több évtizedes múlttal, hagyományokkal rendelkező kultúrházakon túl a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Rákóczi úti, fővárosi, kerületi beruházásban épült új fiókja, a magánkézben lévő kortárs galériák (Hricsovinyi Galéria, Királyerdei Műhely), az amatőr művészeti együttesek, alapítványok, civil szervezetek programjai, rendezvényei, kiállításai tették még vonzóbbá Csepelt. Budapesti szinten is elismerést vívott ki a Csepeli Munkásotthon színháztermének több tízmilliós felújítása, a falai között, önkormányzati támogatással létrejött és befogadó színházként működő Csepel Színház, a Királyerdei Művelődési Ház előcsarnokának átalakítása, a Galéria21, a Csepeli Olvasó Munkás Klub egy-egy rendezvénye, országos hírű művészek kiállításai a Csepel Galériában, vagy a helytörténeti gyűjtemény felújítása, kibővítése a gyár emlékeivel, a sváb kultúra hagyományaival. Fontos eseménye volt ennek az időszaknak, az Egressy Béni Zeneiskola létrehozása, majd a Vienna Konservatorium-mal való együttműködésének létrejötte, a Csepel Galéria, a Csepeli Helytörténeti Múzeum és a Csepeli Zeneiskola új helyre költöztetése. Szinesítették a kulturális palettát az óvodai, iskolai kulturális programok, a NebulArt Galéria és a Mansfeld Péter Galéria önálló kezdeményezésként való megszületése és munkássága, az alapfokú művészeti oktatás beindulása, a Csepeliek Művelődéséért Közalapítvány, országos személyiségeket felvonultató irodalmi estjei, a Csepeli Alkotó Fórum által szervezett kiállítások. Mindezt „felerősítette", közvetítette a CSEPP TV Kft által sugárzott csepeli televízió, amely rendszeresen számot adott a kulturális életről, bemutatta, népszerűsítette legjelentősebb alakjait. A hetente megjelenő Csepel újság, illetve rendszeres kulturális mellékletei pedig teret adtak a csepeli közművelődésnek, művészetnek, a hagyományok megőrzéséért, továbbviteléért dolgozó, nagyszámú csepeli amatőr művészeti csoportoknak, egyesületeknek, alapítványoknak, a kezdő költőknek, íróknak.
Természetesen a fentieket lehet és kell árnyalni. A 2010 előtti néhány évben a gazdasági válság hatása már érezhetővé vált az önkormányzati támogatás csökkenésében, a vállalati és magántámogatások visszaesésében, de a kulturális élet szereplői, a művészek és a közönség aktivitásában, részvételében is. A kultúra és a kulturálatlanság egyszerre volt jelen mindennapjainkban. Csete Balázs, néprajztudós, rajztanár és író, aki közel három évtizeden át tanított Csepelen, vallotta: „A műveltséget vallássá kell tenni." Ez ebben az időszakban sem sikerült. A rendszer azonban működött, további fejlődéséhez az önkormányzati, intézményi, vállalati, vállalkozói és a civil szféra további, tekintélyes erősítésére és az érintettek hatékonyabb együttműködésére lett volna szükség.
Nem így történt. A 2010-es országgyűlési, majd önkormányzati választásokon győztes fülkeforradalmi kétharmad szabadságharcot, centralizációt hirdetett meg a kultúra frontján is. Az orbáni kultúrpolitika lényege: értékrombolás a már megbukott, letűnt kulturális értékek átértékelése, visszaállítása érdekében, a hatalom megszerzése, beágyazódásának biztosítása a kulturális élet minden szegmensében. Célja az oktatási és a kulturális intézményrendszer függetlenségének felszámolása, a kultúra műhelyeinek hithű katonákkal való „feltöltése", az 1945 előtti kultúrpolitikusok, írók, művészek és korabeli tevékenységük, műveik, a megvalósult, szellemiségükben az orbáni kultúrafelfogásnak megfelelő „művészeti alkotásaik" népszerűsítése, majd az azóta elpusztult vagy lerombolt kulturális emlékművek, szobrok újjáépítése és a kulturális intézményrendszer egészének megszerzése.
Csepelen is így történt. Németh Szilárd, a Kedves Vezető hű katonájaként, megítélésem szerint sokat tett az Orbán-rezsim kultúra elleni harcának helyi megvalósítása, a rombolás, a kultúra feletti hatalom centralizációja érdekében. Néhány példa:
• a kerület közéleti hetilapjaként működő Csepel újság azonnali megszüntetése, majd a csepel.hu önkormányzati honlap átalakítása és a CSEPP TV Kft által sugárzott televíziós adás működésének felszámolása. Végül egy havonta, majd kéthetente megjelenő, pártpolitikai célokat szolgáló önkormányzati lap, a Csepeli Hírmondó létrehozása „zárta" a rendkívül fontos kerületi média feletti egyeduralom megszerzését, illetve biztosítását;
• a II. világháború előtti revíziós országzászló újraépítése a Szent Imre téren;
• harc a Csepel SC Alapítvány és a Csepeli Munkásotthon Alapítvány önkormányzati kézbe kerüléséért. Ennek a sikertelen, csak az intézmények feletti hatalomért vívott, nyilvános és zárt ajtók mögötti iszapbirkózásnak, sárdobálásnak része volt a korábbi önkormányzati támogatások megszüntetése, a művelődési ház kiváló fúvószenekarának „megvétele" is. Mindeközben csendben átcsábítottak néhány tánccsoportot az alapfokú művészeti iskolába, az önkormányzati intézményeket „kitiltották" a kultúrotthonból, illetve a sporttelepről, az ott dolgozókat megpróbálták lejáratni, mondván, „kommunista bagázs az egész", stb. Eredmény: óriási károk a sport és a kultúra e két, nemzetközi és országos hírű csepeli fellegvárának működésében;
• a Csepeli Művelődési Központ megszüntetése, a csepeli kultúráért hosszú évekig eredményesen dolgozó szakmai gárda szélnek eresztése;
• a Csepel Galéria és a Csepeli Helytörténeti Múzeum bezárása;
• Wass Albert-est szervezése a Radnóti Miklós Művelődési Házban;
• Nyirő József irodalmi és műveltségi vetélkedő meghirdetése a Kárpát-medencei magyar iskolai intézmények részére;
• „Imádkozzunk Orbán Viktorért" című – csepeli egyházi személy által indított kezdeményezés polgármesteri felvállalása, támogatása;
• Nagy-Magyarország virágos-kert létrehozása a Szent Imre téren, a 74 vármegye címerének elhelyezésével párhuzamosan;
• szélsőséges, nem Csepelen működő civil szervezetek anyagi támogatása, továbbá az önkormányzat honlapján és az alpolgármesterek egyike által fenntartott és működtetett internes blogon szélsőséges gondolatok térnyerésének biztosítása, illetve megtűrése.
E felsorolt példákról többször kifejtettem véleményem e fórumon. Több „botrány" közülük kiérdemelte a hazai média figyelmét is, nem éppen pozitív reagálásokkal. Ezért most sok blogozó, ismerős véleményét idézem: Németh Szilárd esetenként csak szégyent hozott Csepelre, a csepeli kultúrára. Már csak egy példát teszek hozzá. Az írásra készülve átnéztem a Magyar Kultúra Napja, illetve a Pedagógusok Napja alkalmából szervezett, 2010 utáni ünnepségekről szóló tudósításokat. Németh Szilárd még egyszer sem mondott ezeken az ünnepségeken beszédet. Pedig pedagógus. Akkor miért nem állt ki övéi elé? Nem mert a szemükbe nézni? Nem merte megvallani nekik, hogy csak addig kellettek, amíg hatalomra került? Nem volt véleménye az oktatással, a kultúrával kapcsolatos ügyekben? Vagy érezte, hogy nem tudná azokat megvédeni? Vagy csak nem tartotta fontosnak az oktatási, kulturális kérdéseket, esetleg az ezzel foglalkozó művészekkel, szakemberekkel való találkozásokat, a párbeszédet?
Idáig érve megnéztem a csepel.hu önkormányzati oldalt, mit terveznek idén, a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Már a program alcíme is sok mindent elárult. A „Hit, humor és hallgatás a XX. század első felének magyar irodalmából" azt sejteti, hogy ismét a II. világháború előtti korszak irodalmának, pontosabban egyes alkotóinak szerecsenmosdatására számíthatunk. Ez, önmagában még nem lenne baj. Azon már elgondolkodtam, hogy újból Takaró Mihály irodalomtörténészt hívták segítségül. Nem is tudom miért. Talán, hogy újra és újra segítse a résztvevőket eligazodni „Csaba királyfi ösvényén". Talán, mert Takaró Mihály, „a Száműzött magyar irodalom műsorvezetője", aki „Kertész Imre Nobel-díja után nem csak azt fejtette ki többször, miért gyengék az ő művei, de álmából felkeltve, bármikor képes volt megindokolni azt is, miért nem magyar Kertész Imre." (Úrfi Péter: Nyílt levél Rockenbauer Zoltánnak, Magyar Narancs, 2012. május 28.) Aki egy, a Polgárok Házában tartott előadáson Spiró Györgyről így beszélt: „ez az ember, nevezzük őt most embernek".(Lásd Úrfi Péter fent idézett cikkét)
Biztos nagyszerű program lesz január 23-án (valószínűleg azért nem 22-én, mert Németh Szilárd polgármester úr a Magyar Kultúra Napján mással foglalkozik), a Nagy Imre ÁMK-ban, főleg a hithű szélsőjobboldali választópolgárok szavazatainak megnyerése érdekében. Ezért én a programon nem veszek részt. Ünneplem és köszöntöm viszont a Magyar Kultúra Napját, e kultúra napszámosait, mindazokat, akik vallásuknak tekintik a kultúrát. Abban a reményben, hogy a sokunk által várt kormányváltás után mindenki, meglelve „Honját a hazában", skrupulusok nélkül, felszabadultan ünnepelheti január 22-ét.
V O X
