Se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyek arról szólnak, hogy itt is, ott is becsapják, átverik a szegény embereket, akik aztán nem bírva a terheket fellázadnak. Mindez azért történhet meg, mert az uralkodó hatalom elveszti önkontrollját. Nem találja a mértéket, és ezzel nagy bűnbe sodorja önmagát.

Azt gondolja, hogy bármit megtehet, mert erre mandátuma, ereje van. Kedve szerint mélyítheti azt a szakadékot, ami a szegény és a gazdag között van. Jelentéktelenné teheti a szolidaritás és az emberi szeretet tartalmát. Az egyiknek a létért is küzdenie kell, míg a másiknak a fényűzés is mindennapos juss. Keservesen tapasztalja aztán, hogy az erő kevés, a mandátum meg semmit sem ér, ha kontrolálatlanná válnak a folyamatok. Ott ahol az embereket arról győzködik, hogy amit látnak, érzékelnek nem igaz, hanem az a valóság, ami ezzel ellentétesen a brosúrákból, képernyőkről, hirdetésekről villódznak rájuk, ott keserves irányt vettek a folyamatok. - Ezzel a részlettel ajánljuk olvasóink figyelmébe Horváth Gyula Dózsa után című publicisztikáját:

Hatszáz éve, hogy egy magyar vitéz Nándorfehérvár közelében szabályos párviadalon legyőzte egy portyázó török lovascsapat parancsnokát! Ez akkoriban igen jelentős haditettnek számított. A király II. Ulászló meg is jutalmazta.
Kapott kétszeres zsoldot, aranyláncot, kardot, sarkantyút és egy címert. Ezen felül ígéretet kapott a vitéz arra, hogy kétszáz aranyat fog neki kifizetni Csáki Miklós csanádi püspök és Telegdi István kincstartó. Az urak, azonban ezt a kifizetést megtagadták!

A póruljárt és életét kockáztató vitézt Székely Dózsa Györgynek hívták.
Soha nem lehet megtudni, hogy ez volt-e a kiváltó oka, vagy ez is az okok egyike volt annak a felkelésnek, amit 600 évvel ezelőtt eleink Magyarországon vívtak. Csak az biztos, hogy a szegény sorból jött legényt átverték és kifizetés nélkül elhajtották. A történelem sokféle ítéletet hordoz: egyesek keresik a felelősöket, mások kutatják annak az embertelen terrornak és kegyetlenségnek az okát, amit hívő emberek, honfitársaikkal megtorlás kapcsán tettek.

Hasonló történet nem egy, hanem számtalan volt.
Azért, hogy ez mégis fennmaradt a magyar történelemben különleges okot kell felmutatnunk. Az egyénnel szemben alkalmazott igazságtalanságok sajnos az esetek többségében nyomtalanul elsiklanak. Csak abban az esetben kapnak, hangsúlyt és nagy nyilvánosságot, ha a cselekedet nem egyedi, hanem társadalmi jellegű. Ekkor ugyanis az igazságtalanság társadalmi reakciót, felkelést, lázadást, forradalmat, elégedetlenséget okoz. Mert az, hogy egy alulról jövő társadalmi változtatásnak mi a kirobbantó szikrája, soha nem lehet biztosan előre tudni. Ilyen jellegű esetért viszont nem szükséges hatszáz évvel visszamenni a történelemben.

Gondoljunk a csak pár éve kirobbant, és azóta sem nyugvó arab tavaszra, vagy a közelmúlt kijevi eseményeire. Se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyek arról szólnak, hogy itt is, ott is becsapják, átverik a szegény embereket, akik aztán nem bírva a terheket fellázadnak. Mindez azért történhet meg, mert az uralkodó hatalom elveszti önkontrolját. Nem találja a mértéket és ezzel nagy bűnbe sodorja önmagát.

Azt gondolja, hogy bármit megtehet, mert erre mandátuma, ereje van. Kedve szerint mélyítheti azt a szakadékot, ami a szegény és a gazdag között van. Jelentéktelenné teheti a szolidaritás és az emberi szeretet tartalmát. Az egyiknek a létért is küzdenie kell, míg a másiknak a fényűzés is mindennapos juss. Keservesen tapasztalja aztán, hogy az erő kevés, a mandátum meg semmit sem ér, ha kontrolálatlanná válnak a folyamatok. Ott ahol az embereket arról győzködik, hogy amit látnak, érzékelnek nem igaz, hanem az a valóság, ami ezzel ellentétesen a brosúrákból, képernyőkről, hirdetésekről villódznak rájuk, ott keserves irányt vettek a folyamatok.

Amikor a nép egyes rétegei a létük fizikai fenntartásához sem tudnak megfelelő betevőhöz jutni, mert a munkát csak szerviensek, a megrendelést csak familiárisok az állást meg párthaverok kaphatják, ott oka van a reményvesztésnek.

Ott, ahol azokat, akik vagyonukat, erejüket, meggyőződésüket és emberségüket arra fordítanák, hogy segítsenek, kitiltják a városból, mert az éhezés, bűz és szerencsétlenség bántja a szemüket, orrukat, ott tragikus állapotok vannak. Amikor a tartalmi intézkedéseket az arra megválasztottak, látszatmegoldásokkal pótolják, az a vezetés összezavarodottságát jelenti. Az összezavarodott vezetés pedig képtelen az ésszerű hatékony munkára. Lehet ugyan, még egy réteg vakolatot húzni, hogy takarja a hibákat, de, ha valójában nincs tartófal, akkor csak idő kérdése, hogy mikor dől össze az építmény. Magyarországon ma még igen sokan csak a látszattal szeretnének foglalkozni. Azt hiszik, hogy a tartalom kérdése nem az ő ügyük.

Eljöhet viszont az idő amikor, ha kéri, ha nem, kénytelen lesz a tartalmi kérdéseket is számba venni, mert a bőrén fogja érezni a világ törvényszerűségeinek szorítását. Nem kéne eddig elmenni! Nem kéne hagyni, hogy az ország újból a politikai, gazdasági, szélsőségek csapdájába essen. Ez pedig ott kezdődik, hogy nem kéne hagyni, hogy átverjenek, becsapjanak, kisemmizzenek, lenézzenek egyetlen egy embert sem ebben a hazában. Minden lélek érték, és kincs a társadalom kebelén. Olyanná kéne tenni a körülményeket, hogy érdemesnek is érezze, hogy itt, és nem a külhonban gyarapítja a nemzetet.

A mostani Fidesz-éra egyik legnagyobb jellemzője a mítoszépítés és az emlékhely állítás.
Lettek itt szobrok, utcanevek, intézmény átkeresztelések mindenféle urakról, hölgyekről a konzervatív gondolkodás és a nekik szolgálatot tevő mártírokról, arisztokratákról. Azoknak, akiknek évszázadokon keresztül, fájdalmat és igazságtalanságot teremtettek, és akik Dózsa Györgyhöz kapcsolódó gondolat mögött érzik a helyüket, egyet sem!
És ez nem véletlen!

Forrás: Horváth Gyula blogja

Illusztráció: Kapudöngetők. Derkovits Gyula fametszete a Dózsa-sorozatból