Állítólagos szkinhed múltjuk miatt támadják egymást képviselők az alakuló parlamentben. Ahogy ismerem a honi ügyek menetét, pillanatokon belül szkinhedezési hullám borítja el majd a hazai közéletet. Mielőtt a társadalom mélyrétegeibe hatolva esetlegesen engem is elérne ez a hullám, megelőzöm a találgatásokat és töredelmesen bevallom, én is szkinhed voltam fiatal koromban. Többször is.
Először is, eleve szkinhednek születtem. A családi legendárium szerint anyukám el is volt keseredve. Minden felmenőmnek szép hullámos haja volt, ez nálunk családi vonás. Na, ebbe a közegbe pottyantam bele anyaszült kopaszként. Később aztán sikerült korrigálnom, és ugyanolyan göndör lettem, mint a család többi tagja.
Legközelebb akkor lettem szkinhed, amikor kitört a tetűjárvány az iskolában. Az én gyerekkoromban még nem voltak hivatalos iskolai tetűjárványok. Tetvesnek lenni ugyanis nem felelt meg az ifjúkommunista ideálnak; az úttörő nem lop, nem hazudik és nem tetves. Erről azonban a tetveket elfelejtették tájékoztatni.
Petróleummal naponta csak egyszer kellett bedörzsölni a tetves gyerek fejét, ennek ellenére ajánlatos volt kopaszra nyírni, ezzel is elvéve az élősködők életterét.
Később egy ideig a tetvesedés évente megismétlődött, így a szkinhedes állapotom hosszú időre stabilizálódott. És ha már comingoutolok, comingoutoljak rendesen: szerettem szkinhed lenni. Semmit sem utáltam ugyanis jobban akkoriban, mint azt, hogy lépten-nyomon megállítottak a nénik az utcán: – De szép göndör hajad van kisfiú! Az apukádtól örökölted? – Erre volt egy bevált válaszom: egy kicsit anyukám is göndör, egy kicsit apukám is, és összeadták, így lettem én nagyon göndör. Ez általában tetszett a néniknek. Vihogtak rajta, bár akkoriban még nem sejtettem, hogy miért.
Meg még az is feltűnt az unszimpatikus néniknek, hogy két apró gödröcske képződik az arcomon, ha mosolygok. Amikor ezt is szóvá tették, akkor azt válaszoltam, hogy ezt meg az anyai nagyapámtól örököltem. Neki ugyanis átlőtték az arcát Doberdónál. Jobb oldalt ment be a golyó, bal oldalt jött ki. Emiatt neki még akkor is gödröcskék voltak az arcán, amikor nem mosolygott. A nénik erre megcsóválták a fejüket: – Ez rossz vicc kisfiam. – A nagyapám is ezt mondta, amikor átlőtték az arcát Doberdónál – válaszoltam, s ezzel a számomra kényelmetlen párbeszéd le is volt zárva.
Érdekes, hogy idővel eztán eltűntek az gödröcskék az arcomról és jórészt eltűnt a hajam is. Így ma már nem kell attól félnem, hogy megállítanak a nénik az utcán.
Ha ez így megy tovább, lassan megint szkinhed leszek. Amúgy meg kínosan, gödröcskék nélküli arccal röhögök ezen a politikai osztályon. Egészen addig, amíg nem csinálnak egy Doberdót megint.
Forrás: ÉPPEN ELLENKEZŐLEG - BLOG
