1945. augusztus 6. Hirosima japán város felett felrobban az amerikai Enola Gay B-29 bombázóról ledobott „Little Boy” nevű, minden eddiginél szörnyűbb tömegpusztító fegyver. Ez az „atomkor” kezdete, amelynek első napjától fogva az emberiség nem tud szabadulni az atomháború rémétől.
A harcban bevetett első atombomba, amely a II. világháborús angolszász szövetségesek és a náci Németország között „fegyverkezési hajszából” született nem utolsósorban több hazájából menekült magyar tudós, Szilárd Leó, Teller Ede, Wigner Jenő, Hevesy György és Neumann János közreműködésével, (Hitlerék az utolsó pillanatig reménykedtek abban, hogy sikerül előállítaniuk a „csodafegyvert”) 64,1 kg 82,7 %-ra dúsított uránt tartalmazott, rombolóereje 15 000 tonna TNT-ének felelt meg. A helyi idő szerint reggel 8.15-kor bekövetkezett kataklizma Hirosima 70 ezer lakosának azonnali halálát okozta, és legalább ugyanennyien haltak meg a későbbiek során vagy a robbanás idején elszenvedett égési sérülésektől és a radioaktív sugárzásoktól. A pusztítást még nagyobbá tette, hogy a város szinte valamennyi orvosa és egészségügyi dolgozója meghalt a robbanás idején, mert Hirosima nagyobb kórházai épp a legsúlyosabb károkat szenvedő belvárosban voltak.
Három nappal később hasonló támadás áldozata lett Nagaszaki, itt 80 ezren haltak meg az atomrobbanás pillanatában és további 75 ezren váltak később a nukleáris támadás áldozataivá.
A japán nyelvben új kifejezés született a két atomtámadás túlélőire: „hibakusa”, ami annyit jelent „robbanás áldozata”. A japán kormány tavaly 201.779 élő „hibakusát” tartott számon, míg az 1945 után elhunytak listáját a két város emlékműve őrzi. Egyetlen emberről tud a világ, akit Tokió „kettős hibakusának” ismert el. A Nagaszaki illetőségű Jamagucsi Cutomu ugyanis éppen Hirosimában tartózkodott 1945. augusztus 6-án, túlélte a robbanást, és sebesülten is visszatért Nagaszakiba. Csodával határos megmenekülését csak 2009-ben ismerték el, egy évvel azelőtt, hogy 93 éves korában gyomorrákban meghalt.
Ugyancsak Hirosima és Nagaszaki tragédiája nyomán vált ismertté a robbanás hipocentrumát jelölő angol kifejezés, a „ground zero”, amely a mai nemzedékeknek inkább a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás központját, az összeomlott Ikertornyok helyét jelenti.
Az atombomba bevetését az amerikai vezetés azzal indokolta, hogy az 1945. július 26-án – két és fél hónappal a náci Németország legyőzése után - Potsdamban kiadott nyilatkozatra, amelyben Japánt azonnali és feltétel nélküli megadásra szólították fel, Tokió még csak nem is reagált. Harry S. Truman elnök ezután rendelte el az atomtámadást. Bár Hirosimában jelentős, 3500 fős helyőrség állomásozott, az áldozatok túlnyomó többsége civil volt. A Nagaszaki elleni atomtámadást követően augusztus 15-én Japán bejelentette kapitulációját, szeptember 2-án pedig alá is írták a megadásról szóló nyilatkozatot, ami a II. világháború végét jelentette. Az azóta eltelt 69 év során sem sikerült azonban sem történészeknek, sem katonai szakértőknek egyértelmű érvvel alátámasztani az atomfegyver bevetésének és a vele járó iszonyú véráldozat szükségességét. Maga Truman 1955-ben megjelent memoárjában azzal próbálta indokolni döntését, hogy ha nincs a két atomtámadás, akkor a novemberre tervezett Japán elleni invázió legalább félmillió amerikai katona életébe került volna, nem is szólva a fanatizált japán katonák áldozatáról. (Tudunk olyan Csendes-óceáni japán helyőrségről, amelynek néhány túlélője még hosszú évekig „védte” állását, mert nem értesült a háború végéről). Sokkal inkább tekinthető az atombomba bevetése a „pszichológiai hadviselés” része volt, amely nem csupán Japánnak, hanem már az akkor még szövetséges, de hamarosan fő ellenséggé vált Szovjetuniónak szólt. Nem telt bele egy évtized és a világ a két nukleáris szuperhatalom közötti életveszélyes egyensúly foglyává vált.
Göbölyös N. László
Népszava
