A pénzteleneket nyomja az ország azzal is, hogy januártól nem temeti el a szegények hallottait, nekik kell elkaparniuk őket valahogy...
A szegénység hasonlóan hat, mint megerőszakolt nőkre a gyalázat, amit el kellett viselniük. Még ők szégyellik magukat, és többnyire inkább nem beszélnek. Egyre nehezebb a közelükbe férkőzni. Ahogy hiába lesz évről évre több a szegény – a legutóbbi európai felmérés szerint tavaly százezerrel –, csak a csend lesz körülöttük nagyobb. Pedig még annál is nagyobb a baj, mint ami a számokból következne.
Ezek szerint a 2008-as kétmillió-nyolcszázezerhez képest most félmillióval több a nemzetközi módszerrel számítva szegény ember, de a mi kevésbé szigorú hazai kalkulációnkkal is bő másfél millióig jutunk. Ők már annyira szegények, hogy alig látjuk őket. A gazdaság a válság nyomán megszűnő munkahelyekkel, a hatalom a brutális szegénypolitikával – lényegében megszűnt a munkanélküli-segély, nem emelik a családi pótlékot, alig segít valamit a szociális segély stb. – éppen elég erőszaktétel lenne, de az élet még szinte spontán mód tovább ver rajtuk.
Néhány példa: előbb titkosítják, aztán megszüntetnék a lomtalanítást, ami nemcsak az ebből élő csapatoknak, hanem sok szegénynek is ingyenbolt kalandos kínálattal. Felszámolták a nagy kínai – és még sok, ennél kisebb és valóban laza számlafegyelmű – piacot, ezzel megint csak a kevés pénzűeket zárják ki az utolsó lehetőségek egyikéből.
Megszűntek az olcsó önkiszolgáló éttermek a szaftos főzelék esélyével.
A plázákban lévő helyettesítőik épp olyan drágák, mint ezeken a helyeken bármi. Melyik benzinkúthálózat szűnne meg, ha nem a legolcsóbb, a Lukoil. (A szegénységet nem csak úgy lehet elképzelni, hogy egy szobában kilencen várják azt a két órát, amikor van kártyás áramuk, az is idetartozik, hogy a húszéves autót jó lenne havonta legalább egy-két napon használni.)
A pénzteleneket nyomja az ország azzal is, hogy januártól nem temeti el a szegények hallot tait, nekik kell elkaparniuk őket valahogy; az is, hogy megszüntették a tűcsereprogramot, amely nem a Rózsadombon működött, hanem igény szerint, tehát a VIII. kerületben. És még mi minden!
De ha mindez nem elég, itt vannak még a nagy közös antiszociális rendszerek, amelyeket mintha csak arra programoznának, hogy ne áldozzanak erőforrásokat ott, ahol nem számolhatnak a siker azonnali esélyével. Ezért a közoktatás a szegényebb gyerekből fő szabály szerint örök vesztest farag, az egészségügy a kevéssé fizetőképes pácienseket nagy számban kénytelen kiselejtezni, miközben a közgyógyellátás szerényen visszahúzódik.
Közösségi lakásépítés lénye gében nincs, aki tehát egy szobába születik a három testvérével, és gyerekkora a törvényszerűségek, és nem a csodák jegyében telik, felnőttként legjobb esetben egy olcsó albérletig jut. Egyre nagyobb valószínűséggel nem ebben az országban. Ha valakit megerőszakolnak, teherbe is eshet. Aztán elvetetheti a magzatot – ha van rá pénze. Erre valahogy tán a legelhagyottabbak is szereznek. Hogy ki-ki hallgathasson aztán – mint a szegénységéről – a szégyenről, ami nem az övé, de egyedül ő viseli.
Nagy N. Péter
Forrás: Népszabadság
Fotó: M. Schmidt János
