A kormány deklarálja: amennyiben valaki olyan szerencsétlen, hogy nem jut munkához, akkor annak nem akar, és nem is fog segíteni. Emelkedett, XXI. századi, keresztény gondolat – különösen egy olyan kabinettől, amelyik piaci munkahelyek helyett eddig csak a minimálbér és a létminimum alatt finanszírozott közmunkát, és külföldre elhúzó magyarokat tudott termelni - Írja cikkében Hargitai Miklós

A kormány nem fogadja el a „valamit semmiért” politikáját: ezentúl nincs segély, de ami mégis lesz, azt sem úgy fogják hívni – a miniszterelnök szerint ez az a bizonyos új irány (ne aprózzuk el: új időszámítás), amire a következő négy év kormányzása föl lesz fűzve.

Most szólunk, talán még időben: a szóban forgó direkció annyira nem új, hogy egyenesen régi – az Út a munkába programot meg a segélyek megkurtítását még gyurcsánybajnaiék találták ki, de legalább a válságban, Orbán csak folytatta –, és ma már az is pontosan látszik, hogy mire jutunk vele. Az orbáni „elmúltötév” minősíthetetlenül durva szociális megszorításai közül most csak egyetlen elemet, az álláskeresési járadékot emelnénk ki, amely magában is tökéletesen illusztrálja a szavakkal való játszadozás mögött megbújó cinizmust és amoralitást.

Ezt a járadékot korábban, amikor még a mostani maximális időtartam háromszorosáig (akár kilenc hónapig) biztosított ellátást, segélynek hívták, pedig nem az volt: klasszikus biztosítási jogviszonyként működött, akárcsak például a tb. A munkavállalótól havonta levonták a biztosítási díjat, és baj (állásvesztés) esetén az elvont pénzt az illető visszakapta munkanélküli-segély formájában. Ez az államnak korábban sem került (illetve ma sem kerül) pénzbe, hiszen mindenkinek az ellátását az aktív dolgozók befizetéseiből fedezték.

A különbség csupán annyi, hogy Orbánéknál ez már járadék, de a szó eredeti jelentésével ellentétben nem tartós jövedelmet, hanem legfeljebb három hónapig folyósított kegydíjat jelöl – miközben a levonás ugyanakkora mint korábban, az átlagos magyarországi állástalálási idő pedig az összes releváns kutatás szerint nagyjából 18 hónap. A nemzeti egység nevében uralkodó kormányerőink tehát úgy döntöttek, hogy a munkakereséshez szükséges időszak egyhatodára biztosítanak járadékot, nagylelkűen, a mi befizetéseinkből.

Rögzítsük újra: a korábbi, a realitásokhoz valamivel jobban illeszkedő kilenc hónapos munkanélküli-segély sem „valamit semmiért” típusú juttatás volt, hiszen akkor is a munkavállalók fizettek érte, ugyanúgy mint most. És ugyanígy bőségesen megfizetünk az egészségügyi ellátásért, a nyugdíjért, a gyedért is – egyedül a nem egészen havi harmincezer forintos gyes van „ingyen”, ha eltekintünk tőle, hogy a felső középosztálytól lefelé a háztartás (család, szülő) szintjén minden egyes gyerek nettó anyagi veszteséget jelent, a városi legendákkal ellentétben többnyire még a legszegényebbeknél is.

A segélytelenítés politikája, ha az ideológiai maszlagot (a legújabb kormányfői útmutatókat követve) lerántjuk róla, arról szól, hogy a kormány deklarálja: amennyiben valaki olyan szerencsétlen, hogy nem jut munkához, akkor annak nem akar, és nem is fog segíteni. Emelkedett, XXI. századi, keresztény gondolat – különösen egy olyan kabinettől, amelyik piaci munkahelyek helyett eddig csak a minimálbér és a létminimum alatt finanszírozott közmunkát, és külföldre elhúzó magyarokat tudott termelni.

HARGITAI MIKLÓS

Népszabadság