A Demokratikus Koalíció  csepeli szervezete a Béke tér közelében, az Olvasó munkás-szobornál tartotta március 15-i ünnepségét. A megemlékezésen Horvát Gyula elnök mondott beszédet, amit a következőkben ismertetünk:

Tisztelt ünneplő közönség!

Tisztelt megjelentek!

Nem midig azoknak van igazuk, akik sokan vannak!

Az 1848-as forradalom március 15-én pár embernek, egy társaságnak a felvonulásával kezdődött.

Pár ember Pesten felemelte szavát, és egy ország, majd egy kontinens felelt rá igennel!

Azért, mert csak azt mondták, azt vették észre, amit az egész nemzet és Európa érzett.

Nevezetesen azt, hogy abban a társadalmi rendszerben, amiben régtől fogva éltek az emberek, már nem tudnak és nem is akarnak élni.

Elegük volt a szegénységből, a kizsákmányolásból, a céltalan és embertele robotból, az ember, ember általi megkülönböztetéséből.

A változást nem csak a kiszolgáltatott alsó néprétegek akarták, hanem az uralkodó osztály haladó része is. Azok, akik látták, hogy a nemzet és benne a saját gyarapodásuk csak akkor javulhat, ha gyökeres fordulat alakul ki. A forradalomnak tehát, Petőfi, Jókai, Vasvári voltak a szikrái, de a városi polgárok a falusi parasztok és a régi uralkodó osztály haladó tényezői - élükön Széchenyivel- voltak a gyuanyagai.

A haladás, a fejlődés és a modernizáció mind olyan fogalmak, aminek a feudalizmustól való távolság adja az értékét, és a mértékét. Minél messzebb vannak a feudalizmust alkotó tradícióktól, annál erősebbek a megújulást követelő eszmék.

Az, aki nem tartja modernnek magát, aki a hagyományok megcsontosodott világában él, nem lehet az emberi fejlődés vezetője. Akkor meg különösen nem, ha ezektől az eszméktől deklaráltan úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől!

Elődeink 1848 idusán azért vonultak az utcára, és azért tiltakoztak, mert a megcsontosodott urambátyám, és hűbéri rendszert nem csak elviselhetetlennek, hanem a magyar nép számára haszontalannak, sőt végzetesen károsnak ítélték. Nem tűrhették javaik óriási mértékű elvonását, a születési, és előjogokon alapuló, igazságtalan újraosztását.

Ettől, mint a feudalizmus sötét és bűnös hagyatékától akartak éppen szabadulni.

1848-ban is kettészakadt volt a nemzet, mint most!

Az egyik oldal az avítt hagyományokra, a hamis felsőbbrendűség tudatára, és az előjogaira alapozottan, mindenféle változás ellen állt. A másikon meg a márciusi ifjak!

Megcsontosodott, bigott Baradlay Kazimírok, nem csak Jókainak, a Kőszívű ember fiaiban, hanem az egész országban megtalálhatók voltak.

Ez a „kőszívű” gondolkodás sajnos itt maradt, és egyre gyakrabban érezzük átkos örökségét.

Megint a történelembe révedés, a köldöknézés, és a gyáva megalkuvás lett az úr, az itthoni elitben. Pedig a félelmet és a gyávaságot nem lehet egy népre vezérlő elvként rákényszeríteni! Mostani vezetői, szemüket nem Párizsra, New Yorkra, Berlinre vetik, hanem a despotikus Keletre. A magyarnak, a kihívásokkal való bátor szembenézés, a kreativitás, a gondolati szabadság hozott csak sikert. Mivel letértünk erről az utunkról, ki is tántorgott az országból, vagy félmillió jobbra érdemes emberünk.

A zsarnoksággal való szembeszállás volt 48 üzenete.

Ma a zsarnoksággal való kiegyezés gondolatát kóstolgatják egyesek!

A „ne szólj szám, nem fáj fejem” gondolata immár többeknek vezérlő csillaga, mint a márciusi tizenkét pont.

Hát rendjén van ez így?

Nagyon nincs rendjén!

Az 1848-as forradalmi elődeink által megalkotott tizenkét pont kell, hogy irányítson minket!

Ha eltérünk Petőfiék szellemétől, ha megfutamodunk a problémáktól nem csak gyávák, de a jövő nemzedékének elárulói is leszünk.

Nem szabad, hogy elfogadjuk a ránk erőltetett normákat!

Nem lehetünk megalkuvók! Mert ezzel, a látszattal szemben nem az elnyomottak, megalázottak terheit csökkentjük, hanem ellenkezőleg: az elnyomók önbizalmát erősítjük!

Azokat, akik immáron imával illetik vezérüket, és akik éppen ebben az időpontban egy ház védelmébe bújva ünnepeltetik magukat Csepelen is.

Ők nem Petőfi szellemiségének utódai, ők az itt maradt avítt Baradlay Kazimírok, Ridegvári Bencék és Szalmás Mihályok!

Ők azok, akik kényük-kedvük szerint tesznek tönkre emberi egzisztenciákat, sorsokat, egészségeket és családokat.

Ők azok, akik a haverjaikkal tömik tele az állami, és önkormányzati hivatalokat!

Ők azok, akik gőgös felsőbbrendűségük tudatában egyre szigorúbb törvényeket hoznak ránk! És ők azok is, akik mindezt magukra nézve nem tartják kötelezőnek. Vigyorogva, aljasul és büntetlenül megkerülik!

Ők azok, akik elvették a nyugdíjakat, segélyeket, a közgyógyellátási járulékokat és felülvizsgálták az amputált lábú rokkant járulékát is!

Ők azok, akik kitalálták nekünk a közmunkát, visszacsempészték a sarcot, és megalkották a szegénytemetést!

Ők azok is viszont, akik akár már huszonéves korukra úszómedencés villákban, klassz autókban, luxuslakásokban pöffeszkedve kikiabálják nekünk, hogy havi negyvenhatezerből is meg lehet élni!

Mi ez, ha nem cinizmus?

Mi ez, ha nem irány a feudalizmus legsötétebb poklába?

Mi ez, ha nem az elődeink által kivívott jogok és eredmények megcsúfolása?

Most pedig megbékélésről kezdenek beszélni?!

Pedig tudják, hogy a dolgozó nép ezen az alapon nem békélhet meg.

Nem hagyhatjuk sem magunk, sem őseink, de főleg nem utódaink miatt, hogy kivívott jussainkat sárba tiporják! Elrabolják értékeinket, és az emberi emancipáció felé vett irányt visszafordítsák!

Követeljük, hogy a demokráciát, amit mi szenvedtünk meg és vívtunk ki, ne illessék jelzőkkel, hanem pusztán, és egyszerűen: betartsák!

Követeljük, hogy vegyék le piszkos kezeiket a köz vagyonáról, és a közhivatalokról.

El a kezekkel a közpénzektől, el a kezekkel az igazságszolgáltatástól, el a kezekkel az emberi lelkiismeret szabadságának befolyásolásától!

Itt és most!

Több mint másfél évszázaddal az 1848-as forradalom után nincs aktuálisabb gondolat, mint Petőfié volt.

„… A magyarok istenére

Esküszünk!

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!”

Forrás: Horváth Gyula weblapja