2010 áprilisában, az első választási forduló után még nem volt (parlamenti) kétharmad.

Hogy legyen, ahhoz kellett a „Csak a Fidesz!” kampány meg néhány tízezernyi választópolgár, aki az akkor már elég nyilvánvaló aggályok (és a saját józan esze) ellenére elfogadta, hogy jó lesz nekünk, ha egy párt kétharmados többségre támaszkodva maga írhatja át a múltat és a jövendőt.

Őket valahogy úgy tudnánk elképzelni, mint egy ártatlan ifjú hölgyet, aki éjfélkor egyedül sétál be a matrózkocsmába, és elkiáltja magát: csináljatok velem, amit akartok.

És a Fidesz az elmúlt öt évben tényleg azt csinált az országgal, amit csak akart.

És most, hogy oda a kétharmad, már az is világos, hogy miért volt helyrehozhatatlan hiba nekik adni.

Mert kétharmados hatalom híján még a reformálhatatlan NER is normálisabban működik: amikor a politika bornírtsága (mint ezúttal, amikor az egyéb magánosított javak után a legféltettebb természetvédelmi területekre tennék rá a kezüket) fokozhatatlannak látszik, akkor az ellenzék egyszerűen nemmel szavaz, és a lázálom legalább átmenetileg véget ér.

Ha az elmúlt években nem az erő, hanem a megegyezés kényszere érvényesül, nem lenne egypárti alkotmány, pártszolgálati közmédia és fideszesített választási törvény, sőt talán a morálisan megbukott Schmitt Pált sem lehetett volna kollégiumi szobatársra cserélni. (nol.hu)