Olvasok egy visszaemlékezést, amelyben egy zsebtolvaj elmondja, hogy mielőtt mély vízbe dobták volna a hatos villamoson, apja évekig tanította a fogásokra, a finom kézmunkára; lefekvés előtt még ma is megtornáztatja az ujjait.

Híreket is olvasok, hogy a késő esti járatokra öt-hat fős csapatok szállnak fel, s lerohanják az utasokat, kitépik a táskákat, retikülöket a kezükből, s aki nem adja, azt leütik. Semmi kifinomult technika, apáról fiúra szálló kultúra, szakmai önbecsülés, csak a puszta erő s hozzá a buta tekintet. Nemrég a Strasznov Ignácról szóló tévéfilmet adták a valaha élt egyik legnagyobb magyar szélhámosról, öröm volt nézni, mint beszél lyukat a rendőrfőnök meg az egész államapparátus hasába. Magyarország legnagyobb szélhámosai hosszú éveken át tanultak, s vették a fáradságot a hazugságaik elhitetésére, lobogott a fantáziájuk, s a szellem tüze égett a szemükben, amikor a csillagot is lehazudták az égről; ők még megadták a módját.

Nekünk meg ebből is csak a szar jutott. Rezzenéstelen arccal mondják a kamerába, hogy nem is ismerik a tanácsadójukat; hogy az unió miatt állt le az autópálya-építés; hogy az apjuktól kapták a hatszázmilliós házat; hogy azt se tudják,

mi az a brókerház. Miközben a saját honlapjukon pózolnak a tanácsadójukkal; miközben az unió épp előző nap igazolta papírokkal, hogy semmi köze az autópályához, vagy hogy polgármesterként épp ők adták kedvezményesen bérbe az önkormányzati irodát a brókerház vezetőjének; alig kisebb szélhámosok mindebből frenetikus történeteket kerekítenének, tízrészes sorozatra elegendő ötlettel és fordulattal, ám ezek még a hazugságaikban is igénytelenek és unalmasak.

Feleltél az iskolában? – kérdezte annak idején anyánk. – Nem – mondtuk, mire anyánk elővette intőkönyvünket, s rámutatott az elégtelenre. – Még most is azt mondod, hogy nem feleltél? – nézett mélyen a szemünkbe. – Most is – feleltük, és dacosan elfordítottuk a fejünket, de éreztük, hogy tüzel az arcunk, piros a fülünk, és hogy lefekvésig jobb, ha csöndben maradunk. Ezek meg bele a közepébe, és se pír, se szégyenérzet az arcukon, még csak arra se gondolnak, hogy de hiszen még ugyanabban a percben lelepleződhetnek, és akkor hazugságban maradnak.

Ezt irigylem tőlük, ezt a veszélyérzet és lelkifurdalás nélküli létet, azt a végtelenül egyszerű műveletsort, ahogyan odamennek, és elveszik, ami kell nekik, majd ugyanazzal a lendülettel letagadják. Igaz, ami igaz, mi magunk is ugyanígy viselkedtünk négyéves korunkban, míg apánk a seggünkre nem vert nevelő célzattal; azt most ne firtassuk, hogy mire mentünk vele.

FORRÁS: MEGYESI GUSZTÁV

Népszabadság és nol.hu