Kétlelkűek vagyunk május elsejével kapcsolatban is. Már rég nem azért, mert egykor kötelező volt ünnepelni, utána meg pár évig az ingyen "sör és virsli" világán gúnyolódni. Elmúlt. Mostani kétlelkűségünk az új idők fejleménye. Amikor stupid jogszabállyal kereszteltették át a "gyanús" utcaneveket, és az Akadémia jobb sorsra érdemes történészeit bízták meg a nevek zsűrizésével, több túlbuzgó önkormányzat azzal fordult hozzájuk: maradhat-e a "Május 1. utca", nem minősül-e önkényuralmi jelképnek?

Akaratlanul idéztem a híres Stendhal-regényt. Valójában ünnepi cikket írnék május elsejére, bár az ünneplés mostanában csak felemásra akar sikeredni. A címben a "fekete" mégsem gyászos hangulatot kíván kelteni. Idén a "fekete" legalább annyira jelképezte a munka megbecsüléséért folytatott küzdelmet, mint a május elsejék hagyományos vöröse., "A fekete most a remény színe" - mondta az egyik egészségügyi szervezet vezetője, amikor pár nappal ezelőtt "fekete sereg" vonult Budapest utcáin. Ápolónők öltöztek feketébe, nővérek, asszisztensek, műtősök, akiknek már rég csak álom a napi 8 órás munkaidő, a 19. századi munkás-májusok hagyományos követelése. A bérükről ne is beszéljünk, noha az egyik legnehezebb és legfelelősebb munkát végzik. A fekete most nem az elkerülhetetlenbe beletörődő gyász, hanem az "elég volt" jogos haragjának jelképe.

Munkaidőről, bérekről szólt

Épp olyan harsány, mint a piros zászlók, lufik, arcok, a delelő nap aranyvörös fénye a majálisokon, az a piros, aminek ragyogását nem tudták megfakítani évtizedek erőltetett kivonulásai sem. Azok a régi elrendelt ünnepek, amelyeket gyerekkoromban fenntartás nélkül szerettem ugyan - a Dózsa György út közelében laktunk, és rengeteg májusfát, léggömböt, színes táblát zsákmányoltunk a terhüktől szabadulni akaró felvonulóktól - de örömöm nyilván nem volt osztatlan. Jellemző, hogy a május elsejei demonstrációk kezdeményezői először a "munkások ünnepének" nevezték a napot, csak később, a keleti blokk országaiból kiindulva keresztelték át a "munka ünnepének". Jelzéseként annak, hogy a fegyelmezett munkavégzést ugyan elvárják, de a dolgozó ember szempontjaival már kevesebbet törődnek. Szívesebben ünnepeltették az elvont "munkát", a teljesítményt, mint a gyakran morgolódó, ilyen-olyan igényekkel fellépő munkavállalót.

Az ápolónők és társaik most azért húztak fekete pólót, hogy láttassák magukat. Hogy végre ne csak kórházi robotgépnek tekintsék őket, akit műszak elején be kell kapcsolni, aztán elműködik 24 órán át is. Azt szeretnék, hogy ne csak munkájukat tartsák nélkülözhetetlennek, hanem őket magukat is, akiknek emberi munkakörülmények, normális élet és megélhetés jár. Feketét viseltek, mert nem akarnak beleszürkülni a reménytelenségbe, belesápadni a kiszolgáltatottságba, eltűnni, felszívódni a kórházi fehérek és kékek személytelen világában, ahol gyakran már a bútorzat részeiként néznek rájuk.

Vörös és fekete. Kétféle szín. Kétlelkűek vagyunk május elsejével kapcsolatban is. Már rég nem azért, mert egykor kötelező volt ünnepelni, utána meg pár évig az ingyen "sör és virsli" világán gúnyolódni. Elmúlt. Mostani kétlelkűségünk az új idők fejleménye. Amikor stupid jogszabállyal kereszteltették át a "gyanús" utcaneveket, és az Akadémia jobb sorsra érdemes történészeit bízták meg a nevek zsűrizésével, több túlbuzgó önkormányzat azzal fordult hozzájuk: maradhat-e a "Május 1. utca", nem minősül-e önkényuralmi jelképnek? (Igaz, a kedvencem ebből az időből az, hogy - mit lehessen tudni - volt, aki rákérdezett a "Szabadság" név használhatóságára is. Lehet, hogy már sejtett valamit abból, mi kedves és mi nem a hatalom szemében.)

Az utcák az Akadémia szerint maradhattak, (már, ha egy-egy stréber polgármester nem teljesítette túl a normát), de május elsejével mégis van valami zavar. Ez a nap eredetileg nemcsak a nyolcórás munkaidőről és a bérekről szólt, hanem arról a szolidaritásról, amelynek erejével mindezt ki lehet vívni. Az Amerikai Munkásszövetség által először meghirdetett 1886-os május 1-i sztrájkban 350 ezren vettek részt. És válaszul arra, hogy a chicagói megmozdulás fegyveres összecsapásba torkollott, majd egy szerencsétlen rendőr haláláért négy, feltehetően ebben ártatlan embert kivégeztek, a frissen alakult II. Internacionálé 1890. május elsejére világméretű szolidaritást és demonstrációt hirdetett meg.

Szigetek, hidak nélkül

Május elseje vérben született, de nem vért akar. Nem fegyverrel, hanem összefogással akar célt érni. Enélkül nem működik sem az ünnep, sem a hétköznapok. Csakhogy a "fekete seregben" párszázan vonultak. Azt még csak értem, hogy a pártok óvatosan merészkednek civil demonstrációkra, de hol voltak más szakmák, más szakszervezetek táblái, képviselői? Hol voltunk mi, többiek?

Folyik az egyetemisták tiltakozó akciója, de félő, hogy magukra maradnak, kifulladnak. Pedig a minisztérium elé vitt tábláikon a felirat mindnyájunkról szól. "Mi vagyunk az Emberi Erőforrás!" Mint ahogy kevés változtatással mások is elmondhatnák magukról, amit ők: "Aki nem lép egyszerre, Nem lesz szakja estére." Vagy ha nem szakja, hát földje, trafikja, nyugdíja, munkahelye. Persze, nem járhatunk folyton tüntetésre. Én is csak terveztem, hogy elmegyek a fogyatékkal élők, kerekesszékesek felvonulására, ahová másokat is hívtak, aztán valami közbejött. És ahogy egyre több a saját bajunk - elég az nekünk-, egyre többször jön közbe valami, ami még a közös érzésekben is megakadályoz. Hiába, nincs minden nap május elseje.

De vajon május elsején még május elseje van? Adunk-e még másoknak, és akarunk-e kapni másoktól szolidaritást? Vagy "kölcsönös félelem igazgat", meg kölcsönös bizalmatlanság? Emlékszem, a korábbi MSZP-s majálisokat hosszas egyeztetés előzte meg: mikor látogassunk át egymáshoz a szakszervezetekkel, és egyáltalán látogassunk-e? Ahogy a politikai baloldal is több pártra szakadt, egyre bonyolultabbá vált az élet a Városligetben. Lassan kifogyunk a külön-külön rétekből, tisztásokból. Nem az a baj, hogy mindenki meg akarja mutatni saját karakterét, embereit, hogy mindenki külön színpadra vágyik. Ez a ciklus első felében természetes és érthető. Hanem az a baj, hogy nincs szervező erő, ami az országban az ellenállás sok kis szigetét hidakkal kötné össze.

Ahogy a pártoknak és a szintén rivalizálni kezdő civil szervező csoportoknak megvan a maguk baja, úgy a szakszervezeteknek is. Két hír az elmúlt napokból. Az egyik arról tudósít, hogy négy szakszervezeti tömörülés megelégelte, hogy az ötödik - a Liga - egyedül nyeri el a kormánytól a támogatások javát, és - ahogy egyikük mondta - "kilóra kivásárolja az ágazati szakszervezeteket”. A Liga persze cáfol: nem vásárolja ki, a hozzájuk átigazolók "jól megfontolt szakmai döntést hoztak". Nem kétlem. És azt is olvasom, hogy a Vállalkozók Országos Szövetsége és a Liga Szakszervezetek azt kérik a kormánytól: a bevándorlásról szóló nemzeti konzultáció 12 kérdése mellé vegyék fel 13-nak a véleménykérést a vasárnapi nyitvatartásról. Ne vicceljünk már! Az a 12 kérdés a leggonoszabb hazugságok sulykolásával akarja felmondatni a szolidaritást az egy batyuval és két kisgyerekkel a hátukon az éhség elől menekülőkkel. Úgy tesz, mintha azok nem nyugatra rohannának, hanem a magyar munkahelyeket akarnák elorozni. Ilyenkor egy szakszervezet szerintem széttépeti a mocskot terjesztő kérdőívet, és nem legitimálja újabb, valóban fontos kérdéssel. A szolidaritás nemigen szeletelhető, és nem vonatkozhat csak azokra, akik nekem fizetik a tagdíjat.

Ideje újratölteni május elsejét. Két értelemben is. Egyrészt ki kell tágítani a szolidaritás kereteit. A munkásmozgalom és a belőle kinövő baloldal a munkaerőpiac kiszolgáltatottjaiért állt ki, de azóta újabb társadalmi csapdák zárultak újabb társadalmi csoportok köré. Bajba, hátrányba kerültek nyugdíjasok, diákok, nők, nemzeti vagy vallási kisebbséghez tartozók, cigányok, rokkantak, lakásukat elvesztők, szociális támogatásra szorulók. Május elseje nekik is reményt kell, hogy adjon: nincsenek egyedül. De szükség van arra is, hogy új dinamikát, új érveket kapjon a hagyományos munkáskövetelés is.

Van még szolidaritás

Nemrégiben jelent meg magyarul Piketty világhírű könyve arról, hogy a társadalmi és jövedelmi különbségek a világban újra növekedésnek indultak. Akkor mit szóljunk mi, ahol még tevőleges és tudatos politikával is növelik őket? A könyvbemutató konferencián Surányi György azt mondta: ha nincs ellensúly, a kapitalizmus "inherens önzése" automatikusan a tőke és a vagyon koncentrációjához, a munkajövedelmek arányának csökkenéséhez vezet. Igazán nem akarom "lebankározni" Surányi Györgyöt, nagyra becsülöm őt, de ezt egy bankárnak, és nem egy szakszervezeti vagy baloldali vezetőnek kellett volna először a zászlójára tűznie, az ellensúly szerepére vállalkoznia?

A szociáldemokrácia belenyugodott a piacgazdaságba, mert minden más alternatíva megbukott, de abba nem kell belenyugodnia, hogy a középosztály és a szegények rosszabbul járjanak még a fejlett gazdaságokban is, mint a hetvenes-nyolcvanas években. Abba meg még kevésbé, hogy itthon egy ennél is sokkal rosszabb úgynevezett. "oligarchikus kapitalizmus" alakuljon ki, amelyik - amint ugyanott Szelényi Iván fogalmazott - a piacgazdaságot erkölcsileg legitimáló, elfogadhatóvá tevő versenyt is kiiktatja, és helyette a hatalom kegyenceit, hűbéreseit, csókosait engedje csak a rajthoz.

A szolidaritás május elsejei parancsa ha el is halkult ugyan, de néha váratlan helyről mégiscsak ébresztőt fúj a fülünkbe. Legutóbb matrózblúzos kislányoktól érkezett a hang. Amikor egy közel 20 éve Magyarországon élő kurd családot akartak kiutasítani, csecsemőkorától itt élő lányuk 18 éves osztálytársai írtak levelet a bíróságnak, és küldték el az iskolai ünneplőbe öltözött delegációjukat a tárgyalásra. Azt írták: társuk hozzájuk tartozik. Nélküle nem lenne teljes az osztály. Van tehát még "osztályharc", ha új módon is, és van szolidaritás. Az a lány, akit a hatóság ki akart taszítani, hiányozna az osztálynak.

És az országnak? Az országnak nem hiányoznak azok, akiket ha nem is kitoloncolnak, de kitaszítanak, szegénységre, jogfosztottságra ítélnek, akiktől elzárják a jó iskolát, akiket megfosztottak ellátásuktól, akik hiába dolgoznak, nem élnek meg a munkabérükből? Azok nem hiányoznak? Miféle osztály volna, amelyik nem állna ki az osztálytársért? És miféle ország? És miféle baloldal, miféle mozgalom, miféle demokratikus ellenállás, miféle érdekképviselet, miféle értelmiség? Miféle vagyok én, vagy te, vagyunk mi, azok, akik tehetség, erő, szenvedély vagy remény híján nem tudnak mozdulni, mozdítani?

Május elseje piros virágait most nem a közélet hivatásosainak adnám. Hanem a matrózblúzban a bíróságra merészkedő tiniknek és a nővérek fekete seregének.

LENDVAI ILDIKÓ

Népszava