Gyötrik a felszakadó emlékek, pedig ő nem szokott és nem is tud emlékezni. Nem kell bánnia az idővel, mert jól tud feledni, megtanult. Az ő szíve olyan, mint az üres Váci út hajnalban, amikor csak a helyi vagányok játszanak rajta autóversenyt, utána csönd van, döbbenetes csönd és kopárság. Meg lehet állni a közepén, mint egy kősivatag peremén. A körúti felüljáró betonhulláma keskenyre vágja a horizontot, mintha aszfaltból lenne az ég, mintha bebetonozták volna a világot. Ez a süket, tömör valóság, ez segítette eddig.

Aztán mostanában, talán mert olyan ismerős a régi világ, megindultak benne évtizedes emlékek. Pedig ő mást sem akart, csak felejteni és eltűnni, szürkén és súlytalanul, felelősség és számadás nélkül lezárni az életet, jeltelenül eltűnni, egy szóróparcellában lefolyni a csatornába – még csak a földbe se épülni bele. De valahogy visszajött a történelem. És vége a boldog békeidőknek, a szunnyadásnak, mert a kődugó megmozdult, szelel, és a mélyből elfeledettnek hitt indulatok, vágyak, gyötrelmek forrósága csap ki.

Tulajdonképpen jó is így. Most a legjobb. A vihar előtti csöndben, állni a kies Váci út közepén, mondjuk hajnal négykor egyedül, széttárni a karját, mintha ő maga lenne az újlipótvárosi Jézus, felfeszülve a Váci út és a Gogol utca keresztjére, egészen addig, amíg néhány részeg fiatal, akik lerakták a hangszereiket átellenben a sarkon, rá nem kiabálnak: „Megunta az életét, tata?!” És ő el nem indul megszégyenülten a Kávéskatica felé, pedig nyugodtan mondhatta volna, hogy „igen, fiacskám, meguntam”, esetleg hozzátehette volna, szigorúan, mégis kedvesen, hogy „és a jóanyádnak vagyok én a tatája”.

Megjött a tavasz, ezért délután elsétál a Szent István parkba. Leül, nézi a hegyeket, ő már soha sem fogja megtanulni, melyik melyik. Ahhoz ott kell élni, át kell menni a másik városba, vagy oda kell születni. Régi emlékek szállják meg a lelkét.

Még gyerek volt az ötvenes évek közepén, őt küldték sorba állni a boltba. Nagyon hosszú volt a sor, lassan haladt. Őt többször is hátrább lökték, csak éppen-éppen jutott cukor meg némi petróleum. Jaj, el ne ejtse, jaj, ki ne lötyögjön! Hazafelé megállt, nézte a Károlyi-kastélyt, a Szentháromság-szobrot, de szép itt minden, erre gondolt. És hogy milyen kényelmes, szép dolog lehet falun élni. Nem nagyon volt már emléke róla, hogy milyen volt a szülői háznál, hogy ott ő játszhatott- e valaha. Mintha mindig is tanyán szolgált volna, oda született, ő már csecsemőnek is cseléd volt.

Nagyon fura teremtés jött ekkor a fényképész felől. Nadrágban volt és rövid haja volt, de valamiért, valamitől látszott rajta, hogy nem férfi. Megálltak az emberek az úton, a néhány lovas kocsi, a népek, akik mentek a boltból hazafelé, mindenki, ott, ahol volt, akár az út közepén. A fura idegent nézték. Feltámadt a szél, a nadrágos, ballonkabátos alak most megállt, kendőt vett elő és a fejére kötötte. Asszony ez vagy ember, miféle?

És ekkor már látta, hogy a gyógyszertár felől, a másik utcából jön az a másik ember, aki visszajött, és akire valamiért haragudni kell. Csak állt, nem tudta, miért, de valahogy úgy érezte, ez fontos pillanat. Hogy ez az asszonyféle meg az a másik férfi, aki valahonnan visszajött, hogy ezek egyformák, közük van egymáshoz.

Kizökken az emlékezésből, egy gyerek nekitolja a lábának a háromlábú biciklit. Nagy a zaj, tele van a Szent István parki játszótér. „Te mit csinálsz itt?”, kérdezi a gyerek. „Emlékezem”, feleli. „Azt nem tudom, hogy mit jelent”, mondja a gyerek. Az anyja most ér oda, „ne haragudjon, úgy tud hajtani ezzel a vacak kisbiciklivel”.

Ő csak mosolyog, alig lehetett ennél idősebb, mint ez a bringázó csemete itt, aki nem tudja, mit jelent emlékezni. Vajon ő tényleg tudta, hogy fontos dolog történik? Vajon tényleg látta ezt az egészet? Vagy csak mesélték neki, és utólag így képzeli el? És így persze, hogy fontosnak képzeli, és persze, hogy összeszorul a szíve, ahogy a többi népeknek, akik látták.

Akik tanúi voltak, hogy a Weisz lány, a gyönyörű Sára, megtörve, ráncosan, borzasztó vékonyan, rövidre vágott hajjal és nadrágban, akár egy férfi, de mégiscsak ő az, a Weisz Sára ott áll a Szentháromság-szobor lábánál, és csak néz.

Szemben, a kastély előtt meg ott a szűk egy éve otthon élő Klein Jancsi. Már remeg, megindul, aztán megtorpan, a szemét törölgeti, megindul, aztán meg kell támaszkodnia a combján, annyira zihál. Felegyenesedik, újra csak nézik egymást. Weisz Sára is megindul, elmegy a volt házuk előtt, ami már másnap, ahogy elvitték, nem volt az ő házuk, és most mindenki tudja, mindenkinek tudnia kell, hogy ők a világ, mert a három családból, a hatvankilenc emberből, akit a faluból elvittek, csak ők élték túl, és ez a világ, vagyis amit világnak mernek nevezni, mindent elvett tőlük, ami elvehető. Múltat, családot, életet, házat, hazát, becsületet, reményt.

Forrás: Vasárnapi Hírek