Papp Sándor Zsigmond publicisztikája:

Igazából gazdasági menekült vagyok, de ha nem akarok ennyire prózai lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy érzelmi. Tíz éve élek itt, vélhetőleg elvettem egy magyar ember munkáját, lehet hát engem gyűlölni. Már nem tűnök fel a tömegben, sárgarépának mondom a murkot, és tudom, hogy jutok el az állatkertig. Majdnem olyan vagyok, mintha vidékről jöttem volna fel, ami már csak egy fokkal rosszabb, mint ha tősgyökeres pesti lennék. És egy fokkal jobb, mint ha vietnami vagy nigériai.

Készséggel elismerem, hogy Magyarországon belátható időn belül probléma lehet a menekültügy. Akár azt is, hogy részben most is az. Ámde tényleg az a megoldás módja, hogy felszítják az emberekben szunnyadó, kézhez álló gyűlöletet? Azokét, akik mindig olyan könnyen elhiszik, hogy az őket sújtó bajokról alapvetően nem ők maguk, hanem mások tehetnek. Az arctalan menekültek például. Nem a szomszéd srác, mert az rendes, hanem valakik, valahol. Ha hiszek nekik, és elfogadom, hogy a menekültügy valóban égető probléma lehet, akkor miért az indulatok semmire sem alkalmas nyelvén közelítünk hozzá? Ez ugyanis egyből komolytalanná tesz mindent. És nevetségessé. Két perc, és többé már egyetlen értelmes mondat sem hangozhat el.

Viszont olyan mondatokat hallok a felhergelt polgároktól, amilyeneket utoljára

húsz éve, a kilencvenes évek közepén, az első kiábrándulás után, vagy a gyászos, a határon túliak állampolgárságáról szóló népszavazás idején hallottam.

A társadalomnak mintha szüksége lenne mumusra az újra visszatért gügyögő gyerekkorhoz. Újra elhiszi, hogy a szülei vagy épp az ő jóságos kis Atyuskája majd mindent megold. Aki elhiszi a mumust, saját, irányítható sorsáról mond le. Még az is meghaladja az erejét, hogy benézzen az ágy alá, pedig kiderülhetne: nincs ott semmi. A saját félelmei mozgatják a függönyt.

Ez lenne a magyarok kultúrája, amelyre a plakátok hivatkoznak? Ez a megfélemlítő, gőgös, rövidlátó szemléletmód? Az ujjal mutogatás?

A megbélyegzés eleganciája? A kultúra az eleve nem valami tágas, lakályos, értékelvű közös tér? Amit nem a tekintélyelv alapján lehet és kell tisztelni? És ahol jó a kultúra, ott nem ésszerűek a törvények? És ha ésszerűek, miért ne tartaná be az, aki új hazájának választotta?

Azért jöttem ide, mert ide akartam tartozni. Egy felnőtt, magabiztos és lakható országhoz. Amit akár hazának is hívhatok, ha úgy hozza kedvem. És gyakran hozza úgy, főként ha nem hívják fel rá folyton a figyelmem. Ha hagynak élni, nézdegélni. Ezek a plakátok az itteni tíz évem legostobább pillanatai közé tartoznak. Utcahosszal vezetnek, bár elég erős volt a verseny. Egy jó kocsmában ilyenkor a földre köpnek. Ezzel is jelzik, mi hova való.

Ha mindez 2005-ben történik, gondolkodás nélkül visszamegyek. A bozgorozás, a román többségi megvetés ennél többszörösen jobb. Mert akkor még megmaradhatott a kissé gőgös önbizalom vagy önhittség: mi ennél sokkal jobbak vagyunk.

Már nincs menedék. Egyedül maradunk magunkkal.

Papp Sándor Zsigmond

Forrás: Népszabadság