A közelmúltban jelent meg Baranyi Ferenc Ballada a hunyászkodókról című kötete, amelyben a költő napjaink közéleti-politikai jelenségeire reflektál fiatalokat megszégyenítő indulattal. Többek között arról beszélgettünk vele, hogy mit érnek a „közszolgálati” versek, s nem bánja-e, hogy nem költözött inkább Dante hazájába.

– Milyen szerzői-szerkesztési megfontolások alapján állt össze a legújabb kötet?

– Ez nagyon egyszerű: az elmúlt két-három évben íródott verseket tartalmazza. Az elejére kerültek a goromba művek, aztán következik némi lírai enyhülés, majd jönnek a még gorombább, nagyon mérges versek. Ezeket a düh szülte, mert a líra számomra indulati műfaj, a vers az indulatok és érzelmek terméke. Okosnak és megfontoltnak nem versben kell lenni, arra a célra ott van az esszé.

– Ami az ország közállapotait illeti, a kötetet olvasva érteni vélem a düh és gorombaság indítékait. De az ember még a nyolcvanhoz közeledve sem jut el a nyugodt rezignáltság állapotába, ha a magyar politikai élet eseményeit figyeli?

– Jó pár éve valóban úgy hittem, lassan elkövetkezik a csöndes megnyugvás időszaka, és jönnek az őszikék. De rá kellett jönnöm, hogy nem tudok nem közéleti költő lenni, nem tudom függetleníteni magamat a körülöttem zajló eseményektől. Dühbe gurulok az igazságtalanságok láttán, dühít, hogy a népem birkanyájjá válását kell látnom. Nem sikerült őszikéket írogató, megbölcsült öregemberré válnom, még mindig „közszolgálati költőnek” tekintem magam. Ez azt jelenti, hogy ha vállalt programom szerint az ország javára használni akarok, akkor tudatosan kell olyan verseket írnom, amelyeket a szakmán túl is dekódolni lehet. Azaz költőként nem egyszerűnek kell lennem, hanem világosnak.

– Az imént úgy fogalmazott, hogy látja a népét „birkanyájjá” válni.Hisz abban, hogy a versei felnyitják az olvasók szemét? Vagy ennyit ne várjunk a lírától?

– A költészet hatása szűk körre korlátozódik, de még mindig érezhető.

Ami a „birkanyájat” illeti: ennek a társadalmi berendezkedésnek nem célja, hogy az ország gondolkodó, nemesen érző emberekből álljon. Hanem a dolgukat robotként végző egyedek arctalan tömegéből.

A globalizálódó világ a bevásárlóközpontjaival és ostoba tévésorozataival szisztematikusan hülyíti, „fogyasztógéppé” alázza az embert, a művészetnek tehát az is dolga lenne, hogy a „fogyasztógépnek” visszaadja az emberi rangját. Ez nagyon nehéz, de amíg visszajelzés érkezik az olvasók felől, az már bizakodással tölt el. A nyáron megszólított egy idegen az utcán, s azt mondta: „Uram, ön tartja bennem a lelket”. Be sem mutatkozott. Amíg ilyesmi történik, köteles vagyok igazságkereső, indulatos verseket írni az utolsó leheletemig.

Milyen közéleti problémák táplálják a költői indulatot?

– Mindannyian látjuk, hogy a „fiúk” rohamléptekkel lebontották körülöttünk a demokráciát. S ha ez nem volna elég, mindezt tetézi a baloldal bénasága és szánalmassága. Kavargó dühöt szül bennem nap mint nap ez az egész, amiben élünk.

Radnóti írja valahol, hogy míg figyeli az újságban a híreket, az ujjáig szalad az idegesség.

Én is így érzem. Reggel lemegyek a Népszaváért – az jár nekem ötven éve –,még föl se érek, beleolvasok, s ujjamig fut az idegesség... Sajnos sok fiatal költő mintha irodalmi rezervátumban élne: meg akar felelni annak az elvárásnak, hogy a saját belső világát kell formába öntenie, a közéletiségre legyintenie kell. Holott a magyar líra századok óta perlekedő, közéleti líra Balassitól kezdve Adyn át József Attiláig. Ez volt a fő vonulat, s amíg társadalmi igazságtalanságok történnek, ez a líra nem utasítható irodalmi múzeumba. Aki ebben az országban az elmúlt hétszáz évben magyar költő lett, az nem csak azt vállalta, hogy verset ír, elvégre a líra a magyar nyilvánosság küzdőterének egyik szeglete.

– A mai magyar lírában van értelme jobboldali és baloldali költészetről beszélni?

– Nem tudom, kell-e foglalkozni ilyen minősítésekkel. Rólam azt írták a hetvenötödik születésnapomra, hogy a kortárs líra magányos bozótharcosa vagyok. Büszkén vállalom. A népnemzetieknek gyanús voltam, mert az apám Horthy alatt főjegyző volt Nyáregyházán, így elkényeztetett, jómódú úrigyerek lévén tudtam zongorázni, beszéltem olaszul. Az urbánusok szemében pedig vidéki származásom miatt számítottam ugyanolyan prosztónak, mint a parasztkáderek. Baloldalinak persze baloldali vagyok, de ezt olvasmányélmények alapozták meg. Odahaza a könyvtárunk tele volt Tormay Cécile és Herczeg Ferenc műveivel, de nekem egy református lelkész olyan írókat is a kezembe adott, mint Illyés Gyula, Szabó Pál vagy Németh László. Úgyhogy fiatalként azok a könyvek kezdtek balra nyomni, amelyeket éppen egy paptól kaptam. Ennyit hát a jobb- és balodaliságról...

– Olasz fordítóként és Dante egyik legjobb magyarítójaként otthon van az olasz kultúrában. Megtehette volna, hogy ott telepszik le. Nem gondolkodott ezen?

– Á, nem. Soha. Emigráns költőként nem tudtam elképzelni magamat.

A vers ahhoz az anyanyelvi talajhoz kötődik, ahonnan kivirágzik. A prózaírás kissé más világ,

egy prózaíró talán könnyebben akklimatizálódik, de az emigráns írókat is gyötörte a honvágy.

– Tehát az önben munkáló „közéleti düh” ellenére sem bánja, hogy most Magyarországon beszélgetünk?

– Dehogy! Ha azt vállaltam, hogy ébren tartom az olvasók igazságérzetét, és karbantartom az érzésvilágukat, akkor ezt a saját honfitársaim iránt érzett felelősséggel kell tennem. Nincs itt az őszikék ideje!

KÁCSOR ZSOLT

Népszabadság