A legutolsó kettős rangadó, az 1987 májusában rendezett Újpest–Honvéd és FTC–Vasas meccs szereplői, továbbá megannyi korábbi derbi és válogatott labdarúgó-mérkőzés résztvevői, atléták, kosárlabdázók, színészek, újságírók ma egy hete, hétfő este elbúcsúztatták a Nép- (Puskás) stadiont. Az új aréna várhatóan 2019-re épül fel, de a régi itt lesz velünk, amíg élünk... - írja Hegyi Iván, a rangos sportújságíró, és így folytatja:
Teljesen logikus, hogy a Népstadion a Magyar Állami Földtani Intézet tőszomszédságában épült. A műszereken, ha kellett, hetenként – egyes meccseken pedig öt, tíz, húsz percenként – lehetett finomítani, elvégre minden gólnál jelzett a szeizmográf... Az első rengéseket, amelyek epicentruma a szomszédban volt, 1953. augusztus 20-án, a megnyitóünnepséget követő Honvéd–Szpartak Moszkva találkozón (3-2) regisztrálták. Akkor még csak 78 ezer néző jelentette a telt házat, ám az illetékesek hamarosan úgy döntöttek, csökkenteni kell az egy tomporra jutó centimétereken, és az ülőhelyek szűkítésével további 15 ezer szurkolót lehetett bezsúfolni.
Boldog volt, aki szorongott.
Még az 1954 júliusában Bernben elveszített vb-döntő után is. A világbajnokság előtti utolsó válogatott mérkőzést, a nevezetes magyar–angolt (7-1) 92 ezren, míg a nemzeti együttesnek a vb utáni első találkozóját, a magyar–románt (5-1) 93 ezren tekintették meg. Az utólagos közhiedelemmel ellentétben olyan nagyon nem pártolt el a publikum... Sőt, 1955-ben – átmeneti bővítések nyomán – már 100 ezres nézőszámok sorakoztak, s bár 1959 szeptemberétől, a világítóberendezés felavatásától ekkora tömeget már nem fogadhatott a létesítmény, 75 ezres közönséggel a stadionhistória első ötven sporteseménye közé nem lehetett bekerülni.
Hát még, ha az egyéb programokat is számba vesszük!
Az első itteni SZÚR után jelent meg a következő – nagyon is jellemző – mondat: „A Népstadion kapuinál reménykedő csoportok, amelyek valami csoda folytán jegyhez szeretnének jutni."
A SZÚR pedig nem volt más, mint a színész–újságíró rangadó, melyet 1963-tól az Üllői útról áttelepítettek „a stadionba” – mindenki csak így hívta az arénát –, olyan heves érdeklődés nyilvánult meg a komédiások és a krónikások találkozója, valamint a meccset megelőző esztrádműsor iránt. Csaknem negyedszázadon át rendre telt ház volt a május utolsó vasárnapján tartott rendezvényen, csakúgy, mint 1965-ben Louis Armstrong koncertjén, valamint évtizedekkel később megannyi más világnagyság hangversenyén. Kétszer nyomta az arénában a Rolling Stones, Freddie Mercury a Queen frontembereként magyarul énekelte, hogy „tavaszi szél vizet áraszt”, és persze magyarul szólt egy zenekarnak is a „ria, ria Hungária!”, jóllehet a rock (beat) hazai „szentháromságaként” a Népstadionban közösen is fellépő Illést, Metrót, Omegát emlegették.
A fő profil azonban a futball volt. Ennek nem mond ellent, hogy Kovács József („Bütyök”) 80 ezer néző előtt hajrázta le a tízezres világcsúcstartó szovjet Vlagyimir Kucot – aztán az olimpiai bajnok csehszlovák Emil Zatopeket is lefutotta –, és 40 ezer néző jelenlétében rendezték 1955-ben a magyar–szovjet döntőt az első és utolsó szabadtéri férfi kosárlabda Európa-bajnokságon. Nem mellesleg: nyertünk...
Két atlétikai Európa-bajnokság is zajlott a különleges látogatottságú helyszínen, és a sportok királynőjének első itteni Eb-je előtt egy évvel (1965-ben) az Universiade résztvevőit ugyancsak vendégül látta a betonrengeteg. Ami pedig a külföldi labdarúgócsapatokat illeti, a földkerekség összes számot tevő válogatottján kívül megfordult a Népstadionban az Ajax, a Barcelona, a Bayern München, a Botafogo, a Flamengo, az Internazionale, a Manchester United, a Milan, a Real Madrid, de hajdanán nem miattuk özönlött a közönség az arénába. A tumultust a mi futballistáink okozták... Ha az összes magyar játékost felsorolnánk, akiért a világ végére is elmentek volna az emberek, akkor itt ülnénk egy hétig. Legyen e cikkben is jelkép az a fenomén, akiről a stadiont 2002-ben elnevezték: Puskás Ferenc.
A legutolsó telt házat 1986 márciusában jegyezték. Akkor azt skandálta a mámoros közönség: „Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil három-null...”
Akadtak más szövegek is. Rituáléja volt annak, hogy valaki elkiáltotta magát: „Alsó...” Mire vagy 40 ezren üvöltötték: „Felső...” Aztán 80 ezer ember folytatta együtt: „...király, ász, hülye bíró, mit csinálsz?!” Kalap, a népszerű fruttiárus (szinte senki nem tudta, hogy Zöllei Jánosnak hívták) ezt lovagolta meg, amikor kitalálta: „Ki a jobb?” Mire egy egész stadion zúgta: „Magyarok!”
Pláne, ha valamelyik honfitársunk gólt ért el. A soha nem feledhető lövések, fejesek (cselek, indítások) felelevenítésétől – engedelmükkel – szintén eltekintek, mert a Pallas Nagy Lexikonának igazán tekintélyes mérete sem lenne elég a megszámlálhatatlan élmény visszaidézéséhez. Azt viszont rögzítem, hogy ajánlott volt jó korán kimenni a meccsekre, és nem csupán az irdatlan csődület miatt, hanem azért is, mert nem kis térséget kellett bejárni. A létesítmény összterülete 192 916 négyzetméter, és az, aki a felső tribünökre kapott – vagy direkt azokba vett – jegyet, még lépcsőzhetett is szépen. Bár sokak első útja a túloldalra, a szoborparkhoz vezetett, mivel ott zajlott a bemelegítés. Kimagaslóan jó helyezkedéssel akár két-három méterről lehetett nézni a labda művészeit... S még véletlenül sem kellett inzultustól tartani.
Sőt, „odabenn” a kettős rangadókon az volt a szokás, hogy ha az első félidőben a fővárosi klubtáborok törzsszektorai felé támadott a rajongott csapat, akkor a szünetben a drukkerek tízezrével cseréltek helyet. Ehhez el kellett menniük egymás mellett az alsó és a felső karéj közti folyosón, és – a fiatalabbak hiszik vagy sem – nem tört ki balhé!
Jelzem, a négy nagy – FTC, Honvéd, Újpest, Vasas – csak 1973 szeptemberétől, központi utasításra szerepelt rendszeresen egy műsorban a stadionban. A hatvanas években összesen hat alkalommal jött össze ez a kvartett. A „kettős rangadó” eredetileg bemondás volt: duplát jelentett, derbit nem feltétlenül. Már a legelső alkalommal, 1953. augusztus 30-án is a Dózsa–Csepel (3-2) előzte meg a Vörös Lobogó–Kinizsit, azaz az MTK–FTC-t (2-0), ám akkor is egybegyűlt 55 ezer ember, ha – mint 1965 márciusában – MTK–Győr (1-1), FTC–Pécs (1-1) volt a program. Az igazi rangadókat fölösleges lett volna egy füst alatt elhasználni, mígnem elérkezett 1969. december harmadika és Marseille, majd négy nappal utána a Honvéd–FTC (5-2) alig ezer nézővel, s ettől kezdve négy évig a Honvéd Kispesten, az Újpest a Megyeri úton, a Vasas a Fáy utcában fogadta valamennyi riválisát. A visszatérés viszont pompásan sikerült: 1973. szeptember 9-én 75 (egyes források szerint 79) ezer néző tombolt a Vasas–Újpesten (4-2) meg az FTC–Honvéden (2-1).
A Népstadion fogalom volt, és az is marad. Kiapadhatatlan örömforrás és egyenesen életforma volt,
de nem maradt az. Kiveszett belőle a lényeg: a futball és annak felbecsülhetetlen társadalmi hatása.
Szép, hogy az új aréna felépítésekor megőrzik a „stadion a stadionban” koncepciót, azaz a feltehetően 2019-benmegnyíló új létesítmény emlékeztet majd a régire.
De nem a falak a fontosak, hanem az aréna lelke. S a labdarúgással hosszú ideje úgy vagyunk, mint az az edző, aki útmutatásért kilincsel a sikercsapat trénerénél: „Mester, sorra veszítjük el a meccseket, gólt még véletlenül sem szerzünk, mondja meg, mit tegyünk?” – Állítsanak a pályára tizenegy hordót, és próbálják meg azok között minél lendületesebben vezetni a labdát! – hangzik a válasz. Néhány nap múlva a tanácsot kérő szakvezető újra jelentkezik. „Maestro, a gyakorlat kitűnő, de félek, rajtunk nem segít. Az első tartályos tréningen a fortélyos hordók 2-0-ra nyertek.”
HEGYI IVÁN
Forrás: Népszabadság
