Fent: Szervírozzák a füstölgő kecsegés tálat a Bocuse d'Or nemzetközi szakácsverseny budapesti döntőjében Lent: Tálalják a jótékonysági falatokat a csepeli ingyenkonyhán
Hosszan idézhetnénk a világraszóló magyar gasztro (konyhai) sikert méltató jobb- és baloldali, bulvár- és nőimagazin-, életmódcikkekből. Végre valami, amiben háttérbe szorult a turáni átok, az örök magyar megosztottság, a népies-urbánus kultúrharc; létrejött a nemzeti egység, a katartikus közös siker. Ez nem ám talmi olimpiai aranyérem, amit Széchy Tamás bottal vert ki a versenyzőkből, és csak arra volt jó, hogy elfedje az akkori társadalom mély válságát. Nem irodalmi Nobel-díj, amit
az egyik oldal fanyalogva, Imre Kertész-ezve fogadott. Nem Oscar-díj, amit naná, hogy szintén holokauszt-témára adtak, de mikor adtak például egy filmnyelvteremtő Trianon-történetre? És nem budapesti világkiállítás, pláne nem budapesti olimpia, amit a másik oldal fitymál(t) és akadályoz(ott), ahol csak tud(ott).
Kecsege garnélával és kagylóveloutéval, karfiol-kaviár tarte, ropogós haltej, uborkasaláta és sárgacékla-ravioli; sült szarvascomb- és gerincfilé, szarvasgombás burgonyapüré, véres hurkával töltött céklakompót, konfitált sütőtök és homoktövis – íme a magyar gyökerű gasztroköltemények, amelyeket a gyakorlatlan szem nagy fehér tányérra szórt apró színes rakásoknak láthat, ha meri azt gondolni az egészről, amit elsőre gondol.
Én például azt gondoltam: ezekből nem lehet jóllakni. Pedig mennyi pénzt és IQ-t pocsékoltak rájuk. Írjuk, mondjuk, hány tízezer gyermek éhezik, és hogy tenni kéne valamit. Ám a nyomor enyhítéséről csak beszélünk, miközben a lényegében felfoghatatlan luxust meg is valósítják. Talán attól ilyen ez az ország, amilyen, hogy éppen ez tud végre kiváltani némi közös büszkeséget.
Forrás: TANÁCS ISTVÁN
nol.hu
