A magyar forradalom és a szuezi válság árnyékában ugyan ki figyelt Kubára? Holott annak is épp 60 éve, hogy a kubai partokat elérte egy Granma (Nagymama) névre hallgató, 12 fő kényelmes befogadására szolgáló jacht, fedélzetén 80 emberrel, közöttük a Castro-fivérekkel és Che Guevarával. 1956. december elején kezdődött valójában a kubai forradalom.

Pusztító körülmények között. A Granma, amelyet időközben Fulgencio Batista, a diktátor hadseregének egyik helikoptere felfedezett,

nem volt képes kikötni ott, ahol barátaik teherautókkal, dzsipekkel, üzemanyaggal és fegyverekkel várták őket. A jacht a megbeszélt helytől vagy 25 kilométerre landolt, ám nem egy ideális partszakaszon, hanem egy valóságos mocsárban. A fegyvereik zömét nem tudták kipakolni, szinte semmijük nem volt. (Che Guevara: egy fél virsli és két ropi volt a napi fejadagunk.) Hozzájuk képest a magyar felkelők modern hadseregnek számítottak. Mindenesetre elindultak a Sierra Maestre hegység felé, ám útközben hiába kaptak élelmet és vizet a parasztoktól, a helyi útikalauzuk elárulta őket. A hadsereg rajtuk ütött, s mire a csata véget ért a Granma 80 utasából 12-en maradtak csak élve. Castroék és a sebesülten vérző Guevara, a csapatorvos igen. Ők is szétszóródtak s csak napokkal később sikerült megint csoportba verődniük, és a katonákat kikerülve mélyen bevenni magukat a hegyek közé. Ott kisebb helyőrségeket támadtak meg és fegyvereket zsákmányoltak. Hírük ment, és lassan de biztosan a Batista-ellenes, nagyon tarka csoportok tagjai csatlakoztak hozzájuk.

Talán az egy Raúl Castrot, a mai elnököt kivéve nem voltak kommunisták. Nem volt más szándékuk mint megszabadítani az országot Batistától, aki az országot az amerikaiak kuplerájává tette, a szó szoros értelmében. És tömte a saját zsebét korrupciós pénzekkel.

A Granma majdnem olyan kétségbeesett kísérlet volt – ha nem még inkább az – mint a Moncada-laktanya elleni 1953. júliusi támadás, amelynek tetteseit, közöttük Castrot - ha nem ölték meg őket - bíróság elé állították. Fidel 1955-ben közkegyelemmel szabadult, előbb az Egyesült Államokba ment, majd Mexikóba, ahol minden zaklatás dacára össze tudta szedni csapatát, pénzt, fegyvereket szerzett és némi katonai tapasztalat birtokában kiképezte a jövendő gerillákat. Ő bérelte ki a jachtot is.

Ha Batistáék abban reménykedtek, hogy egyszer s mindenkorra megszabadulnak a fiatal, lázadó ügyvédtől, rosszul számítottak. A Moncada-kudarc után Castro elszántsága megduplázódott. A forradalom „magasztos eszméje” (Che Guevara) vezette, Mexikóban semmi egyébbel nem foglalkozott mint hogy gerillákat toborzott és mozgósította az otthon maradt forradalmárokat. Aztán november végén útnak indult társaival Kuba felé. Pontosan akkor, amikor a brit kormány – erős amerikai nyomásra – beleegyezett, hogy kivonul Egyiptomból.

Valóban: kit érdekelt ekkor a Granma? Azon túl hogy később, a kommunista korszakban ezt a nevet adták a központi pártlapnak, nyoma nem maradt a közemlékezetben. Az ünnepnapok között nem tartják számon.

Aczél Endre