Boldogult nagynéném kedvenc mondása volt ez. Igaz, amikor erre rákapott, már jóval túl járt a nyolcvanadik évén. Megélte annak idején a millpengőket, a forint erős korszakát és a nyolcvanas évek inflációját egyaránt. Amikor csaknem ötvenévnyi tanítás után nyugdíjba ment, talán húszezer forintot kapott havonta, aztán ebből majd százezer lett. Na, ezt a százezret tartotta szinte elkölthetetlenül soknak, ami persze az ő életmódja mellett érthető is volt.

Orbán Viktor nem a nagynéném, az államkassza bevételei nem az ő privát nyugdíja, a NER sem él olyan szerényen, mint egykoron Júlia néném tette, de a pénzt mégis számolatlanul költik. Olvastam a minap, hogy több esetben is „hozomra” adtak egyedi kormánydöntés alapján állami támogatást bizonyos cégeknek, mondván, majd teljesítik valamikor a szerződésben foglaltakat is. Az ilyen megállapodások többsége mögött

általában foglalkoztatási, munkahelyteremtési ígértek állnak. A nálunk beruházó külföldi vállalkozások korrektek, tartják is magukat a szerződéseikhez, ugyanez a hazai vállalkozások jelentős részéről nem mondható el. Szinte nincs olyan hét, hogy a nem kormány által pénzelt kereskedelmi tévécsatornák ne fedeznének fel valahol az országban sokmilliós uniós támogatással „létesült” kamuberuházásokat, pénzszivattyúkat, amelyek mögött valamely kormánypárti politikus pereputtya áll. Ipari park, amelyben egyetlen épület árválkodik, az is üresen; kamion mosoda, amelynek a környékét régen felverte a gaz, belül se híre, se hamva a keféknek…

Az állami pénzek költésével a jegybank elnöke sem fukarkodik. Úgy gondolja, az MNB páncélszekrényeiben annyi van belőle, mint a pelyva. Egy időben mindenféle alapítványi trükkel privatizálta a közös vagyont, az alapítványokba pedig családtagjait, vazallusait ültette. Aztán úgymond „legális” hitelekkel karolta fel a nejét, a fiát, ezt-azt a rokonságból. Ha meg szóvá tette valaki a Parlamentben, hogy ez mégsem ildomos, felháborodott a „diszkrimináción”. Amióta szittya hátsónk piros pöttyeiről értekezett, nem kell meglepődni sajátos érvelésein: miért másodrendű állampolgár az ő fia, a felesége, az unokatestvére, a tudom is én kije? Végül is mi valamennyien, a Föld összes lakója, rokonok vagyunk…

Az ilyen se füle se farka érvelésnek is van nálunk létjogosultsága. Ha belegondolunk, gyakran a kormánypárti „magyarázó emberek” sem tudnak ütősebb érveket kiizzadni, amikor az esztelen állami költekezést olvassák a fejükre. „Őrült beszéd: de van benne rendszer”, idézhetnék Polonius szavait, mert a kulcs maga a „rendszer”. A Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely gátlástalanul támogatja a hozzá közeli vállalkozók gyarapodását - természetesen a mi pénzünkből. A háttérben szemérmetlenül folyik a pénzügyi csiki-csuki: a kedvezményezett vállalkozók egymást túllicitálva csapolják meg az állami és az uniós forrásokat.

Ha valaki szóvá teszi mindezt? Nincs elfogadható, értelmes magyarázat. Érjük be annyival: a gazdaság hasít, pénz mint a pelyva.

Somfai Péter (Népszava, a volt Csepel újság egykori munkatársa)