Elérkeztünk annak a forradalomnak a 100 éves évfordulójához, amelynek „tíz napját” John Reed híres könyvében világot „megrengetőként” írta le. Ez alatt az évszázad alatt szinte semmi olyan nem történt az emberiség egészét és a régiók, a nemzetek, az országok fejlődését, s az egyes emberek sorsát érintően, ami valamilyen módon ne kapcsolódott volna az 1917-ben az Orosz Birodalomban bekövetkezett eseményekhez. A forradalom valóban megrengette az addig örök időkre elrendeltetettnek hitt viszonyokat az emberek között, az államok belső rendszereiben és a világhatalmi berendezkedésben.

A korábbi nagy átalakulásokban is – pl. az 1640-1689-es angol vagy az 1789-es francia forradalom során – azt feltételezték, hogy a „múltat végképp eltörölték”, és egy egészen új világot építenek fel. Igazából azonban csak az orosz forradalom fordította ki gyökerestől az évezredes rendből a világot azzal, hogy elvetette a magántulajdon sérthetetlenségét és meghirdette a korlátlan egyenlőséget. Elvette az addigi „kisajátítók” tulajdonát és

köztulajdont valósított meg. A dolgozó osztályokat elnyomók uralmát megdöntötte és a hatalom letéteményesének a népet tette meg. Szándékában állt mindezt világforradalommá terebélyesíteni.

Lenin beszél. Az emelvény mellett jobbra Trockij les. Akkor még harcostársak voltak

A tőketulajdonos osztályok azonban sehol a világon nem törődtek bele a vagyonuk elvesztésébe, a hatalmuk megingatásába, fegyverrel, gazdasági és a legkülönbözőbb politikai, ideológiai eszközökkel védték örökösnek vélt jogaikat. A proletárforradalom ezért is született „vérben és mocsokban”, és születésének ezeket a jegyeit mindenütt magán hordozta az azóta eltelt évszázadban. A „szocialista” forradalom folyamatában létrejött új államforma kísérlet, a Szovjetunió, a maga idejében, szintén forradalmi újításként hatott. Példáját követve fogalmazódtak meg új elméletek az állam irányításáról, működéséről, ezek megvalósítására alakultak politikai szervezetek, mozgalmak.

A „szocializmust”, mint az igazságosan, kizsákmányolás nélkül, egyenlően jólétet biztosító társadalomnak a tartalmi megjelenítőjét, és a „szovjeteket”, mint a megvalósítást irányító, szervező állam-formát, tanulmányozásra és követésre méltónak tartották a korabeli tudományok művelői, a politikusok és más értelmiségiek az egész világon.

Ugyanakkor a Szovjetunió szinte soha nem volt képes megvalósítani a meghirdetett elveket. Az orosz társadalom és politika több évszázados strukturális sajátosságait az ország vezetői nem tudták megváltoztatni. Megmaradt a korlátlan egyeduralom, amelyet 1917 előtt a cárok, utána a bolsevikok, Sztálin, majd a kommunista párt főtitkárai tartottak a kezükben; megmaradt, illetve újjá formálódott az állam alkalmazásában álló elit, amely hűsége fejében különböző kiváltságokra tehetett szert, s megmaradt vagy éppen fokozódott a tömegek bürokratikus jogfosztottsága.

Ebből adódott az a félelemből fakadó szervilizmus és rejtőzködő gyűlölet, amely mindazon személyektől, társadalmi osztályoktól és rétegektől zúdult a köztulajdont megvalósítani szándékozó államra, akiket kisemmiztek a javaikból, megfosztottak korábbi kiváltságaiktól, lényegében valamennyi életfeltételeiktől.

Nem maradtak tétlenek a világot, az országok közötti kapcsolatokat uraló nagyhatalmak, formális és rejtett befolyású szervezetek, multinacionális tőkés társaságok és személyek sem. Szovjet-Oroszország, majd a Szovjetunió háromnegyed évszázados története – a gigászi fejlesztési törekvések és eredmények mellett – a megsemmisítésére irányuló belső és külső támadások, gazdasági, ideológiai, politikai csatározások és háborúk szüntelen folyamata. A polgárháború és az intervenció, a politikai és gazdasági gettóba zártság, a kikényszerített honvédő-háború, majd a hidegháború és a vasfüggöny, a társadalmat minden elemében kimerítő fegyverkezésbe „fullasztás” folyamatosan erodálta a Szovjetuniót.

Mégis, történelmi léptékkel mérve sem csekély ideig állta a próbát. Igaz, a lakosság nagyon súlyos árat fizetett azért, hogy a „szocialistának” nevezett szovjet gazdaság és társadalom túlélje az ellenséges környezet keltette történelmi buktatókat, és közben látványos modernizációval olyan fejlett gazdasággal rendelkező, katonai-politikai szuperhatalommá váljon, amely versenyképes ellenpólust képezve, biztosította az erőegyensúlyra alapozott békét a nukleárisan veszélyeztetett világban.

A Szovjetunió győztese volt a második világháborúnak, majd képes volt legyőzni a sztálinizmust is, és túllépve rajta belsőleg megújulni. Ezekbe a megpróbáltatásokba akár bele is pusztulhatott volna. Nem ez történt. A Szovjetunió a hidegháborút lezáró kiegyezés következtében hullott szét. A „jogutód” Oroszországi Föderáció azonban – évtizednyi bizonytalanság után – rátalált az újjászületés, a megerősödés útjára, és ma a globálisan integrált világ egyik egyenjogú és – rangú tényezője. Mindemellett, a jövőről való gondolkodás bizonyos keretek között történhet csak a mai Oroszországban. A jelenlegi államfő, Putyin elnök szerint a bejárt történelmi út szabta meg őket. „Mi elhagytuk a szovjet ideológiát, nem lehetséges a vissza hozatala – verte le a cölöpöt az egyik oldalon, majd a másikon is –, a konzervativizmus fundamentalista hívei, akik az 1917 előtti Oroszországot idealizálják, messzire vannak a realitásoktól, hasonlóan a nyugati ultraliberalizmus híveihez”.

A centenáriumon érdemes lenne a világban mindenkinek hasonló történetiséggel és objektivitással értékelni és előre tekinteni.

A szerző történész, az MSZMP Politikai Főiskolájának rektor-helyettese volt (1988-1989)

Forrás: Új Népszabadság blog