Az egyik állami fenntartású egyetem részt akar venni a fizetős egészségügybe befektetőkért folyó versenyben.

Az egyetem és/vagy fenntartója által megálmodott magánklinika bevételének el kellene érnie az állami ellátásért kapott állami költségtérítést. Itt a a betegenkénti, ellátásonkénti bevételről lehet szó, ami - mint tudjuk - az állami ellátási színvonal fenntartásához sem elég.

A szolgáltatóktól elvárható tisztes árképzés esetén is nehéz viszont elképzelni, hogy a magánellátás bevételeinek bármekkora részéből megengedhető lenne egy másik jogi személy, nevezetesen az egyetem állami ellátását finanszírozni. Egyrészt a magánellátásért fizető beteg a pénzt nem mások ellátásáért adja, másrészt nehéz megindokolni, hogy egy vállalkozói formában működő cég a bevételéből milyen címen utal pénzt vagy vásárol eszközöket egy állami betegellátó számára.

Adomány? Ajándék? Adómentesen vagy a sport mintájára kiemelt kedvezménnyel, esetleg a

chips-adó logikáját követve?
Nem lenne egyszerűbb és célszerűbb az egészségügyi ellátásokat szakmailag és gazdaságilag is korrekt költségelemzésen alapuló árképzés szerint, a kötelező betegbiztosítás szolidaritásalapú bevételeiből megfizetni? Úgy, hogy ebből a működtetés mellett az intézményfenntartás, a selejtpótlás/amortizáció kölcsönösen elismert költségei is fedezhetőek legyenek? Nem luxusszinten, hanem az ellátási feltételek és minőségi elvárások egyeztetett színvonalán. És az e feletti igényekre lehessen zsebből vagy kiegészítő biztosításból fizetős szolgáltatásokat kínálni.

Így megszűnne a hálapénz. Kétségtelen, hogy a maszekban ellátott fizetőbeteg nem fog hálapénzt adni. De mivel a betegek nem a szegény egészségügyiek megélhetésének javítása, hanem az egészségügyben durván létező hiánygazdaság kikerülése és a saját ellátásuk minőségének biztosítása érdekében fizetnek – ha tudnak -, a hálapénz addig marad fenn, ameddig a hiánygazdaság, és ameddig a beteg a megfelelő minőségbiztosítási rendszerek számára meggyőző adatai alapján nem lehet biztos abban, hogy külön fizetés nélkül is megfelelő ellátást kap.

Azt is olvashattuk, hogy a „betegek … 500 ezer forintig szinte gond nélkül vásárolnak szolgáltatásokat”. Ez igaz lehet arra a betegkörre, amelyik a magánkórházhoz fordul, de a lakosság szociális helyzetét kicsit is ismerők ezt az állítást az évente több mint 2 millió kórházi eset és nagyságrenddel több járóbeteg szakellátás túlnyomó többsége esetén minden bizonnyal légből kapottnak tartják. Úgyhogy az államnak kevés alapja van azt feltételezni, hogy lekerül a válláról a közfinanszírozott egészségügy terhe.

dr. Weltner János