Mostanában biztos sok szörnyűséget hallasz a világról, arról a világról, amit te annyira szerettél. Nekem rövidlátó a szívem (néha egészen „szívvak vagyok”), nem olyan, mint a tiéd, ezért erősen kell koncentrálnom, hogy észrevegyem a szeretetet. De sokszor sikerül.

Drága Papikám!

Képzeld, azon gondolkodtam, mit vegyek neked karácsonyra.  Pár napja megtaláltam a fiókomban a barna kis kopott pénztárcádat, benne az illatoddal. Kék, vastagabb (biztos, ami biztos) cérnával öltötted össze az egyik sarkát, és olyan bogyós csomóval kötötted el, ami sosem bogozódott már ki. Fölöslegesnek tartanál egy újat, amit kapnál tőlem, örülnél neki, de elajándékoznád pár nap múlva a fiadnak, esetleg a bátyámnak.

Vehetnék neked egy új biciklit... De hisz semmi pénzért nem váltál volna meg a nagy, fekete „paripádtól”, még egy kényelmes ülést is felszereltél nekem a kormányhoz, lábtartóm is volt… Vidáman gurultunk az utcákon, én ott ültem elöl, mint egy kis szőke „minidiktátor”, tudtam, hogy

biztonságban vagyok, a nap sütött, te valami dalocskát dúdoltál a dörmögő hangodon, a menetszél lágyan belekapott a hajamba, virágillatú volt a levegő. És ott voltál mögöttem, nagy, erős kezeiddel fogtad a kormányt, mindig jókor fékeztél, a huppanók előtt szóltál, hogy készüljek fel. A legtöbb kátyút, gödröt, kósza követ kikerültük, de kérésemre a sekélyebb pocsolyákon direkt átgázoltunk! Jó volt hallani, hogy másmilyen a hangja a keréknek, amikor vizes.

Úgy éreztem, miénk a világ! A világot adtad nekem ajándékba.

Emlékszel, hányszor ijesztettelek meg, amikor halkan hátraosonkodtam a sufnihoz, és te belefeledkezve a munkába, ott guggoltál a bringa mellett, én meg hirtelen átöleltelek hátulról? Milyen mérges voltál emiatt, és mennyire szeretted, hogy átöleltelek. Az utolsó időkben is bringáztál. A kormányán vitted megpakolva azokat a kopott, kék szatyrokat, amiket még Mama horgolt huszonakárhány évvel ezelőtt, és már fényes-feketére koszlott a fülük a sok fogdosástól. Elnyűhetetlenek voltak, akárcsak te.

Pedig tudom, hogy nem volt könnyű az életed. Tudom, hogy a nő, aki a világra hozott, pici babaként letett téged a villamossínek közé, egy áruház előtt. Megtaláltak, megmentettek... nekem. Árvaházba kerültél, majd különböző családokhoz, legtöbbször cselédnek. Amikor jött a Mikulás, akkor te is kitetted a csizmád az ablakba, és izgatottan rohantál reggel megnézni, mit kaptál. A gazda gyereke díszes ködmönt kapott, a te csizmádba pedig lószart tettek, igen lószart, nem lószart se, hanem lószart. Felnőttként megkerested anyádat, aki azt mondta neked, hogy nincsen fia.

Neked lett fiad, és lányod is, az én anyám. És értünk éltél. Mi volt az ajándék, amit tőlünk kaptál? Valójában mi magunk voltunk azok, a legdrágább kincseid: egyszerűen csak lennünk kellett.

Tudtam abból, ahogy átöleltél, ahogy mindig jöttél, mindig ott voltál, ahogy léteztél, ahogy jelen voltál, ahogy csak fogtad csendben a kezem, ahogy rám néztél, leírtad levélben, cetlikre, préselt virágokkal fejezted ki, amik még mostanában is az ölembe pottyannak, amikor lapozgatom a régi könyveket.

De a legjobban a csöndjeidből tudtam, mert a hallgatásodból boldogan ordított a szereteted. Mindent áthatott, átitatódtunk vele, belénk ivódott, nekünk az kering azóta is odabent a vénáinkban.

Az egész életedet ajándéknak fogtad fel, szeretted, pedig az az élet nem érdemelte volna meg, hogy szeresd. De te rendíthetetlenül imádtad, kiélvezted minden pillanatát, és megtanítottad nekem is látni a láthatatlan és hallhatatlan szépséget és jóságot. Megmutattad, hogyan lehet „pukkantani”, egy rózsaszirommal. Még akkor is türelmes voltál hozzám, amikor én már toporzékolva sírtam, mert nem sikerült századszorra se, túl pici és ügyetlen volt a kezem a rózsasziromhoz. Kisebb szirmokat kerestél, és óvatosan az öklömre tetted, megmutattad századszorra is. Mindig játszottál, sokat nevettél velem, nekem.

Minden szívdobbanásoddal az életet dicsérted. A létezést. Az érzékelést. Szerettél enni, az ízeket, a csípőset, az édeset, a keserűt és a savanyút is szeretted. Szeretted a málnás cukorkát, a saját kezűleg pirított szotyit, és a házilag pattogtatott kukoricát, a csavaros fagyit és a csokit. Legnagyobb megdöbbenésemre a tányéromon hagyott, félig plottyadt, megbarnult szőlőszemeket is jóízűen rágcsáltad el, sőt, amit nem igazán tudtam gyerekként sehova se tenni, a sütik száraz széleit, ahova nem ért el a töltelék, szóval te azokat is örömmel és élvezettel ropogtattad.

Aztán, amikor már olyan könnyű volt a kis tested, mint egy tollpihe, ami minden bizonnyal egy angyal szárnyából hullott ki, a szereteted akkor is ólomként, erős mágnesként volt jelen, makacsul, kitartóan dobogott a szíved, és amiatt aggódott odabent: hogy veszel így a piacon piros almát Bálintkádnak?

Mostanában biztos sok szörnyűséget hallasz a világról, arról a világról, amit te annyira szerettél. Nekem rövidlátó a szívem (néha egészen „szívvak vagyok”), nem olyan, mint a tiéd, ezért erősen kell koncentrálnom, hogy észrevegyem a szeretetet. De sokszor sikerül. Ott bújik meg a benzinkútnál, amikor az ismeretlen pénztároslány a pandára sírt szemeimet látva egy szót sem szól, de fizetés után, elköszönéskor egy röpke pillanatra megsimítja a kézfejem, és azt mondja: „minden rendben lesz”. Vagy a néni, aki vadidegenként beenged a kiskertjébe, hogy adjon egy szépséges kövirózsát a fájó fülemre, vagy az autószerelő, aki… jaj, közben eszembe jutott, mit is adhatnék neked karácsonyra!

Az ígéretemet kapod: megpróbálom legalább feleannyira szeretni magamat, a világot, az életet, és a többieket, mint ahogy azt te csináltad. És persze a nevetésem. Becsomagolom neked mindet, és felküldöm, vegyenek belőle a többiek is. Kérlek, öleld meg őket helyettem, azokkal a nagy, munkától és az élettől érdes, meleg kezeiddel, amelyek annyira hiányoznak, és amelyekhez olyan jó volt odabújni, belesimulni... felnőtt fejjel is mindig úgy éreztem magam ott, mint egy doromboló kiscica.

Látod, megint te adtál… köszönöm. Örökké velem leszel, és még utána is. Hálás vagyok neked, drága Papi!

Nyina

Forrás: wmn.hu