Amit magányában éjjel érlelt, azt másnap a földszinti büfében ücsörögve, göcsörtös ujjai közé szorított reklámtollal vetette papírra. Jó meleg fogadta odabenn, no és a hősugárzó melletti törzsasztalkára készített két kapucsínó, pedig csak egy farostlemezből tákolt építményről volt szó, és a vendéget mindig csak várta, de az sohasem érkezett.

A karácsonyi zárás előtti napon nem is a legszebb kimenőjét öltötte magára, majdhogynem pongyolában indult le a lépcsőn, annyira izgatott volt, hogy végre nyakon csípheti a régóta dédelgetett gondolatokat a réges-rég a karjában dédelgetettekről. Nem sokat válogatott a kinyúlt pulóverek és cicanadrágok között, nem ügyelt a színek összhangjára, csak a kedvenc sálját kerekítette a nyaka köré elmaradhatatlanul. Bele sem nézett a megfakult tükörbe, szitkozódva

kereste a kulcsait, és csörtetve fordította rá őket mind az öt zárban. Öregkori csoszogása groteszk sietéssé lett, amikor az ormótlan szemüvegéért félútról szokás szerint visszafordult.

A havat lerázta a topánjáról a talponálló csúszós gumiszőnyegén, mielőtt belépett a félhomályos alkotószentélybe. A gőzölgő kávé illata helyett beérte Janó bocsánatkérő pillantásával, amiért a presszófőző megint rendetlenkedik. napok óta el nem engedettnek tonikot. Tarisznyája rejtekéből előhúzta kockás füzetét, és vadul körmölni kezdett. Megfontolt, lassúdad formázás helyett most maguktól gömbölyültek sorokká az áradó érzelmek.

Ugyanazokat a képeket látta, hangokat hallotta, amiket hosszú évek óta minden nap, amikor el-elrévedezve újraélte az életét. A boldogságot, amikor társra talál, és egyszeriben végre valami érdemesre bolydul fel az élete. A szakmai sikereket, amelyek lépésről lépésre tisztes emberré teszik. A fák reccsenését a szélben, a víz zubogását a rekkenő hőségben. Az öngyújtó ciccenését a szomszéd szobában.

És a szűnni nem akaró, rejtett bánatot, ami a révbe érkezést édestestvérként kíséri. Ahogy a legkisebbnek, a pityergőnek a ráfonódó karját gyengéden, de határozottan lefejti magáról, és a fülébe gyerekmeséket sugdos csillagokról és az örökké egymásra gondolásról, hogy a szíve szakad belé, amikor a kétheti csomaggal átadja őt az apjának. Ahogy a kiskamasztól a telefon túlvégéről – idegen messzeségből – zárkózott tőmondatokat kap válaszul, s csak a középső csicsergi hiányát. Ahogy mindhárman megfeledkeznek a születésnapjáról. Ahogy sétál a két hétre kiürült szobában, egyenként végigsimogatva a három ágyat, három íróasztalt, törölgeti a nemlétező port, ápolja a gyerekzsivaj híján nem fejlődő növényeket. Ahogy visszanyelt könnyei egyszerre áztatják el a párnáját, amikor pironkodva arra gondol: nincs kit hibáztatnia, a szálak mindvégig az ő kezében voltak.

. Janó a pult mögül figyelte. A betérő csak ebédidő tájt élénkült meg, amikorra az öreglány rendre végzett a napi penzummal. Az egyik sohasem kérdezte, a másik sohasem mondta, kit vár olyan rendületlenül, kinek írja a hosszú leveleket, miért karcolja tele a füzetet versekkel. A téli nap után, amikor a szokottnál hosszabban és átszellemültebben időzött a papírlapok fölött, nem jött többet. A szomszédok azt beszélték, a néni a hatodikon az ünnepek alatt örök álomba zokogta magát.

Varga Violetta

Forrás: A 2007-es Csepel újság karácsonyi számának Csillagszóró című melléklete