A „fülkeforr” győztesei 2010-ben még a kézbesítőket is elbocsátották a hivatalokban. A köztisztviselők is megkapták a felmondó levelüket, a végkielégítésüket büntető adóval sújtották, aztán kiadták az utasítást: a közszférában senkit sem szabad alkalmazni az „előző rezsim” emberei közül. Ha véletlenül valahol alacsonyabb beosztásban mégis el tudtak helyezkedni, utánuk nyúltak.

Ez az év másról sem szól majd, mint kezdetben az esélyekről, aztán a sikerről vagy a kudarc okáról, majd végül a belátható vagy a beláthatatlan következményekről.

Innen nézve nincs más dolgunk, mint beletörődni. Lehet harcolni, lehet tiltakozni, lehet kétségbeesetten védeni a magánszféránkat – de ez

szélmalomharc. Nem sok esélyt látok a sikerre.

Még a 70-es évek végén Berlinben dolgoztam. Nyugat-Berlinben óhatatlanul kapcsolatba kerültem a különféle hivatalok ilyen-olyan beosztású munkatársaival. „Keletről jött” újságíróként csak csodálni tudtam, hogy mennyire függetlenek a napi politikától az ottani közalkalmazottak. Azonnal bele is szerettem abba a demokráciába, ahol a hivatalban csak aszerint ítélik meg az embereket, hogyan végzik a munkájukat, egy bizonyos szint alatt a pártszimpátia szóba sem kerül. Fájjon a fejük a választási eredmények miatt a főnököknek, a „kisember” legfeljebb abban a kocsmában itta meg a napi sörét, amelyről tudta, hogy az a szívének kedves pártot támogatja a forgalma egy részével. Így mindenki lelkiismerete szerint tette a magáét.

A demokrácia iránti szerelmem ma sem múlt el, csak az a baj, hogy már nem olyan, mint amilyennek megszerettem. Még a kilencvenes években úgy tűnt, jó irányba megyünk. Ki-ki végezte a maga dolgát, a közszolga intézte az elé került aktákat, ha helyettes államtitkárnál, főosztályvezetőnél alacsonyabb beosztásban volt, a kutyát sem érdekelte a pártszimpátiája. És a vállalkozó sem azért volt sikeres vagy sikertelen, mert ehhez vagy ahhoz a szekértáborhoz tartozott. Nem kellett pártszimpátia szerint megválogatnia a barátait, a partnereit, a szerelmét, nem veszítette el a megbízásait pusztán ilyen alapon.

De ez a világ már a múlté. A „fülkeforr” győztesei 2010-ben még a kézbesítőket is elbocsátották a hivatalokban. A köztisztviselők is megkapták a felmondó levelüket, a végkielégítésüket büntető adóval sújtották, aztán kiadták az utasítást: a közszférában senkit sem szabad alkalmazni az „előző rezsim” emberei közül. Ha véletlenül valahol alacsonyabb beosztásban mégis el tudtak helyezkedni, utánuk nyúltak.

A napokban elvált asszony ismerősöm arról panaszkodott, hogy majdnem sikerült partnert találnia, már meg is beszélték az első személyes találkozót az illetővel, akinek jól menő vállalkozása van, de a férfi se szó, se beszéd eltűnt az életéből. Nem írt, nem telefonált, nem válaszolt az sms üzeneteire. Aztán valaki megsúgta neki: az illető a közösségi hálón nyomozott utána, és mert ott baloldali posztokat talált, jobbnak látta „eltűnni”. Féltette a megélhetését.

A méreg az elmúlt három évtized utolsó harmadában került a „szervezetünkbe”, de azóta is bennünk munkál. A bajuszos házelnök azzal fenyeget, ha elveszti a választást a kormánypárt, nyolc évük minden eddigi „eredménye” elvész. Ha megnyerik, a szabadságunk picinyke maradéka veszik el. Választhatunk.

Somfai Péter

Forrás: Népszava