Minden gyerek bepróbálkozik húsvét táján azzal, hogy a szülei vegyenek neki nyulat. Hiszen „olyan édes, naaa, anyuciii”! És van, aki be is adja a derekát. Most Kocsis Noémi meséli el a rövid, ámde igen intenzív élményét a nyúlvásárlással kapcsolatban.
A piros lámpánál ácsorogva figyeltem fel a papírdobozban reszkető tapsifülesekre
Kalmártekintetű bácsika árulta őket egy Suzuki csomagtartójából. Mutattam volna a gyereknek, „nézd már, milyen bájos nyuszika”, de ő épp csak odapillantott, „mér', van kereke? Tologatható? Ajtaja nyitható? Akkor meg?” – üzente a tekintete, és már trappoltunk is tovább, mert közben zöldre váltott a lámpa.
Megkönnyebbültem
Néhány évvel korábban a testvéreivel ugyanis minden évben szinte kötelezően végigkínlódott folyamat volt ez: „Legyen-e nyulunk tényleg, vagy inkább éljük tovább világunkat boldogan és nyugodtan?” címmel. Míg egyszer már nem lehetett tovább ideologizálni a
nyúlmentes élet elsődlegességét,
konkrétan addig nyúztak minket, míg be nem adtuk a derekunkat és meg nem jelenhetett nálunk a kertben két kölcsönnyúl.
Úgy egyeztünk meg az eredeti gazdival, hogy egyelőre csak „bérnyulak” lesznek, aztán, ha netán beválik a projekt, esetleg szerződéssel hosszabbítjuk őket. Ezt, mondjuk, egyikünk sem gondolta komolyan.
Az új szerzemények elnevezését rábíztuk a reménybeli bérlőkre. Az ötéves kisebbik romantikus korszakát élte, és egy pink műanyagból fröccsöntött póniló selymes műhaját simogatva közölte, az ő nyula, a fehér, piros szemű apróság csakis Vivi lehet. A nagyobbik, aki éppen kinőtt a velociraptorok és brontoszauruszok imádatából, és kezdett belenőni Pók-, Vas-, és egyéb emberek, meg Hulk tiszteletébe, rögtön elkeresztelte a maga nyulát Zúzónak.
Bájos teremtmény volt egyébként mindkettő
Magam is megközelítettem őket, hogy majd salátalevelet nyomok a szájukba, de meg sem köszönték, kenyér- azaz nyúltápadó gazdáiknak sem engedték simogatni magukat, egyszóval teljesen úgy viselkedtek, mintha teljes jogú családtagok lennének.
Apuka takaros kennelt fabrikált nekik a kertben a zöld gyepen, méghozzá egy hűtőszekrény kartondobozából. Dolgozott vele fél délelőtt.
A nyúlbagázs már az első éjszakán megszökött
Ötletesen átrágták magukat a kartonon, és mire reggel kimentünk, két fonnyadt, megrágcsált salátalevelet találtunk helyettük. Még gyakorlatlan Monte Cristók voltak, így a frissen kibújt mángoldok között mindjárt meg is találtuk őket.
A visszahurcolt lényeknek apuka egy újabb fél napot feláldozva immár nagyobb, magasabb, erősebb kennelt épített, annak aljáról már úgy kukucskáltak ki, mint gályarabok a lélekvesztőből, a gyerekek pedig pszichológiai kiselőadást tartottak nekik, milyen csúnya dolog elszökdösni a szülőktől.
E ponton azért emlékeztettük őket arra a pár tucat esetre, amikor tökéletesen nyomuk veszett, mondjuk, egy strandon vagy egy bevásárlóközpontban, amiért is minket kisebb szívrohammal kellett ápolni az információs pultnál, míg elő nem kerültek egy másik néni bevásárlókosarából, vagy a játékosztály valamelyik polcáról.
Második nap a nyulak ismét megszöktek
Kezdtem magam kicsit úgy érezni, mint a jó Karinthy, aki csak meg akarta simogatni a novellabeli kis nyulat, de az addig bujkált előle, míg a kiváló íróban gyilkos, fülmegragadós és falhozcsapkodós gondolatok nem kezdtek forogni. E ponton azért még mindig kedves voltam, felforgattuk az immár tökéletesen szétdúlt és szétrágott mángoldágyást, az eperpalánták hűlt helyét, és még vagy fél tucatnyi területet. Vivit meg is találtuk. Tudnivaló, hogy neki akkora bátorsága volt bármihez, mint egy csigának a pankrációhoz, ő csak ment a szellemi ötletvezér, Zúzó után vakul.
Zúzót kicsit tovább kellett keresni, ugyanis átrágta magát a szomszédba, és ott vigyorgott a műanyag kerti asztal alatt.
A szökevényeket kissé morcosan visszahurcoltuk
Ekkorra már összesen másfél napot töltöttünk el az őrzésükkel, hajkurászásukkal és rabkörülményeik javításával. Apuka ismét nekidurálta magát, és épített a kertben egy kisebbfajta Alcatrazt védőráccsal és deszkás megerősítésekkel, amiből már a nyúlszerűség is legfeljebb egy lánctalpas markolóval felfegyverkezve törhetett volna ki, vagy akkor, ha bombát robbant.
A gyerekek megnyugodva feküdtek le, holnap húsvét hétfő, úgy gondolták, hogy Vivinek és Zúzónak majd valami különlegesen ízletes káposztalevéllel kedveskednek az ünnep tiszteletére.
A célszemélyek, akarom mondani, célnyulak azonban ezt már nem várták meg. Lefogadom, hogy Zúzó kis méretű agyában született meg a gondolat, szerintem ugyanis kileste, hogy a mexikói fegyházak biztonsági felszereltségét megszégyenítő nyúlkaloda tetejét apuka nemes egyszerűséggel nem zárta le hét lakatra, így két nyúl, egymás hátára állva esetleg fel is emelheti. A két gyerek bőgött, főleg Vivikét sajnálták, akit, amennyi sok esze van, már biztosan rég miszlikbe aprított egy környékbeli kutya, netán megsütött és feltálalt egy kevésbé jó érzésű szomszéd.
A nyúlveszteséget mindenesetre csak komolyabb mennyiségű édesség felajánlásával tudtuk kompenzálni, és a magyarázattal, miszerint a nyúl mégis szabad teremtmény, önálló akarattal, amit a boldogsága érdekében hagyni kell kibontakozni.
Én pedig azóta is imádom a boltban kapható csokinyulakat.
Kocsis Noémi
Forrás: wmn.hu
