Nem csak a Csepeli Munkásotthon, hanem az egész magyar kulturális élet is szenved az Orbán-kurzus kínzóeszközeitől. Most a  potentátok időt, energiát, agysejteket nem kímélve arról vitatkoznak, hogy Parti Nagy Lajos jó költő-e, vagy komoly problémái vannak a nyelvvel, és számolják, hogy Nádas Péterről vagy Kányádi Sándorról készült-e több szemináriumi dolgozat Erről a kínszenvedésről és kabaréról szól Hompola Krisztina most következő írása: 

Nincs azzal probléma, ha a kultúrát az állam pénzeli, az a lényeg, hogy a finanszírozási rendszer nagyon jól működjön, ne szóljanak bele, hogy mi történik, és hagyják szabadon dolgozni a művészeket.

A fenti mondatot egy állami fenntartású kulturális intézmény vezetője mondta egy interjúban. Nem a feledékenység az oka, ha nem ismerős: a cikk nem jelenhetett meg, miután a nemzetközileg elismert művész-igazgató úgy ítélte meg, hogy sem az intézményének, sem produkcióinak, sem művészeinek nem érdekük nyilvánosan beszélni a finanszírozásról.

Nem volt igaza, de meg lehet érteni. Mert a mai Magyarországon könnyű félelmet keltve személyi változásokat lebegtetni, és nézni, hogy a pocsolyába ejtett kavics milyen koncentrikus hullámokat gerjeszt, azaz milyen reakciókat szül egy-egy megszellőztetett döntés.

Most a kulturális potentátok időt, energiát, agysejteket nem kímélve arról vitatkoznak, hogy Parti Nagy Lajos jó költő-e, vagy

komoly problémái vannak a nyelvvel, és számolják, hogy Nádas Péterről vagy Kányádi Sándorról készült-e több szemináriumi dolgozat. Az öklüket rázzák, mert szerintük kommunista ideológiát terjeszt a Galéria azzal, hogy - rendkívüli közönségsiker mellett - bemutatja a világhírű mexikói  festőművész, Frida Kahlo képeit; a vörösterrort sírja vissza az irodalmi múzeum, amikor Kassák Lajosnak kiállítást szentel; és homoszexuális propaganda az Elton John szerezte musical. Megidézve a békeharc kifejezés abszurditását, kultúrkampfról zajlik a közbeszéd, miközben mi sem áll távolabb a harctól, mint a kultúra.  

Zajlik mindez ahelyett, hogy tanúi lehetnénk érdemi vitáknak, amelyek arról szólnak, hogy hogyan lehetne mindenki számára elérhetővé tenni a kultúrát. Hogy érdemes-e megfontolni a tanácsot, miszerint a pedagógusok kapjanak könyvutalványt; lehetővé kellene-e tenni, hogy egy vidéki kisváros lakója is eljuthasson egy színházba, ha kedve tartja; és egy fiatalnak muszáj-e egy évig gyűjtenie arra, hogy néhány napot az országot világhírűvé tevő fesztiválon tölthessen. Vagy arról folyna disputa, hogy követendő-e az olasz és francia példa, miszerint a 18 évesek 500 eurót kapnak, amit csak kultúrára költhetnek.

Nem esik szó arról sem, hogy néhány alkotó különlegesen jó pénzügyi helyzetének megteremtése helyett inkább azt kellene elérni, hogy legalább az állami intézményekben dolgozó művészeknek ne kelljen felejthetetlen produkcióik után átvedleniük vállalkozóvá, és számlatömbbel a kezükben rohangászni. Nem, a magát keresztény-konzervatívnak valló kormány és a centrális erőtér gondolkodói inkább szobrokat helyeznek át, ideológiát oktrojálnak, és elitcseréről beszélnek. Mindezt ráadásul unos-untalan a nemzeti jelzőt ismételgetve teszik.

A helyzet azonban nem reménytelen: van valami, amiben még a kétharmadot megszavazók sem alkalmazkodnak az iránymutatáshoz. Hiába a hosszú évek óta tartó idegen- és Európai Unió-ellenes propaganda, mi, magyarok a felmérések szerint nem féltjük nemzeti kultúránkat az európaitól. Csak nehogy észrevegyék ezt a hatalmasok.

HOMPOLA KRISZTINA