Hogy egy magát gondoskodónak valló állam megteheti-e, hogy az állampolgárok egy balsorsú csoportját törvényileg tiltja el a létezéstől ahelyett, hogy minden erejével a társadalomba való visszavezetésükön igyekezne, e pillanatban Magyarországon eldöntendő kérdés.

Az én döntésem például a határozott nem: azt gondolom, hogy ez egy folyamat része ugyan - Orbán kormányai a hajléktalanok előtt már a munkanélkülieket, a szociálisan rászorulókat és a műveltségbeli hiányokkal küzdő gyerekeket is inkább leradírozták a nemzet problématérképéről, ahelyett, hogy segítettek volna rajtuk -, de a hajléktalanügy "kezelésével" a NER szintet lépett. Kegyetlenségben, cinizmusban, uszításban. Más kérdés, hogy

azzal a komfortérzettel tehette: harminc év alatt rothadt annyit a társadalmi szolidaritás, hogy néhány elszállt liberálison kívül senki sem fog a büdös, fogatlan, védtelen polgártársai emberi jogaiért ágálni. 

Az a mód azonban, ahogy a hajléktalanság eleve abszurd megoldását a gyakorlat nyelvére átülteti a kormány, talán még az utcán fekvőkkel szemben minimális részvétet sem érzők fejében is felkapcsolja a vészvillogót. Hiszen sokan elhihetik, hogy az aluljárók népe puszta truccból nem foglalja el a neki rendelt összkomfortos helyet valami közpénzből működtetett szállón, de talán őket is elgondolkodtathatja, pontosan miként szerez érvényt az utcán élés tilalmának Orbán rendszere.

A hajléktalan saját költségére. 

És bár megfogadtam, hogy tartózkodom a nagy szavaktól, csak nem állom meg, hogy ideidézzem az ijesztően kézenfekvő történelmi párhuzamot. Azt a tényt, hogy háromnegyed évszázaddal ezelőtt a gettósítás és deportálás költségeit is a 157.880-as postatakarékpénztári számláról, azaz éppen az elkobzott zsidó vagyon központi letéti számlájáról fedezték. 

Pedig nem elég embernek lenni. Annak is kell látszani.

N. Kósa Judit (Népszava)