Nálunk a közoktatás valóságos mumus a gyerekeknek. A legkisebbek is kora délutánig görnyednek az iskolapadban, aztán amikor hazamennek, folytatódik a leckeírás. A játék öröme megmarad a hétvégére. Észre sem veszik, és elrepül a gyerekkoruk. 

Meg talán az álmaik is. Egy közeli ismerősünk kisfia már hároméves korától szinte minden percét azzal töltötte, hogy épített valamit. Hol egy autópályát, hol a vasúti síneket rakta össze más-más felállításban. Amikor fehér papír és ceruza került a kezébe, akkor is csak „tervezett”. Ha megkérdezték, mi szeretne lenni, mindig azt mondta:

mérnök. Most harmadikos általános iskolás, de rá sem néz már a konstrukciós játékaira. Nem érdekli a lego, nem rajzol újabb pályaterveket, és nem akar mérnök lenni. Ha megkérdezik, megvonja a vállát, és bambulja tovább a tévét.

Egyre gyakrabban hallom, hogy baráti körünkben, aki megengedheti magának, kiveszi a gyerekét, unokáját a közoktatásból, és megpróbál valami olyan iskolai formát találni számára, amely nem eltompít, hanem kibontakoztat. Ahol gondolkodni és nem biflázni tanítanak, ahol már a legkisebbeket is együttműködésre oktatják. Mert az ő világuk valami ilyesmiről szól majd. 

Vannak tehát  „menekülő utak”, csak meglehetősen keskenyek, az átjárás pedig nehézkes a közép- és felsőoktatásba. És beláthatatlanok a zsákutcák.

Forrás: Somfai Péter (Népszava)