Sokféle karácsonyom volt már. Tizenöt különböző helyen laktam, és nem csupán a helyszín változott, de jó néhányszor az is, akivel töltöttem. (Már ha nem egyedül voltam.) A családunkban a nagy távolságok miatt az ünnep leginkább egy roadshow-ra hasonlít, így nagyon hamar meg kellett tanulnom: ha meg akarom őrizni magamnak a karácsonyt, jobb, ha a kezembe veszem az irányítást. Csepelyi Adrienn írása.

Az ünnep nem adja könnyen magát

Ömlik ránk a mérhetetlenül sok elvárás: így díszíts, úgy csomagolj, úgy vásárolj, főzz ezt, süss azt, tölts időt mindenkivel. Aha, és akkor tulajdonképpen te hol is vagy ebben az egész felhajtásban?

Sok vita, fejfájás és idegeskedés kellett hozzá, de néhány évvel ezelőtt végre rájöttem, hogy

miként szerezhetem vissza azt a kis ünnepbuborékot, aminek a kipukkasztásán folyamatosan munkálkodik a fogyasztói társadalom.

Volt, hogy lakásfelújítás miatt egy hotelben ért a szenteste, máskor egy taxis miatt lekésett vonat borította a komplett menetrendet.

A legtöbben eleve totálisan kipurcanunk, mire a faállításra kerül a sor, és akkor még ott van az, hogy mit kell főzni, be van-e csomagolva az ajándék, ami persze lehetőleg elég drága és menő.

Hát, kösz, ebből én nem kérek. Az egyik legszebb karácsonyi emlékem, amikor a húgommal ugyanolyan mécsestartót adtunk egymásnak: két különböző városban vettük meg konkrétan ugyanazt a díszt, amire, lássuk be, elég minimális az esély. Így lett két olcsó kis mécsestartó az összetartozásunk és a hasonlóságunk jelképe.

Ünnepelni csakis ezekért a pillanatokért érdemes: amikor úgy érzed, megszűnik a külvilág, és te lebegsz a kis ünnepbuborékodban – meg az, akit beengedsz.

A sokadik karácsonyi tortúra után tehát úgy határoztam: megmentem magamnak a karácsonyt.

Anélkül, hogy észosztásba fulladnék, elmesélem, hogyan sikerült.

Tulajdonképpen egyetlen szóban is összefoglalhatnám:

Selejteztem:

Kidobtam mindent, amit nem szeretek. Például nincs halászlé, a szagát se bírom.

Nincs utolsó pillanatban rohanás: az idén februárban (!) vettem meg az első ajándékot, ne röhögj, tudod te, milyen megnyugtató, amikor december elején már hátradőlhetek, amikor mindenki a plázákban pánikol, és felesleges marhaságokat vesz?

Ha nyaralás közben látom meg a tökéletes ajándékot valakinek, akkor a tengerpartról cipelem haza – de akkor olyasmit kap, amit imádni fog.

Nincs továbbá karácsonyfa-para sem: sok éve befektettünk a férjemmel egy drága, de gyönyörű és környezetkímélő műfenyőbe, tíz perc alatt üzembiztosan felállítható, nincs anyázás, holabalta, meginteldőlt, satöbbi. A díszeket sem aggódom túl: miért akarnám cserélgetni évente őket, ha egyszer kizárólag olyanokat birtokolok, amiket imádok? Miféle bolti dísz versenyezhetne nagymamám horgolt angyalkáival?

A felesleges parafaktorokat tehát kiiktattuk.

De mitől lesz akkor ünnep az ünnep?

Először is: gondold át, hogy a külsőségek közül mi ad örömet! Amennyire közhelyesen hangzik, annyira érdekes kérdés ez, ha tényleg időt szánsz arra, hogy átgondold.

Létezik egy tanmese a nagyanyáról lányunokára hagyományozott sült hús receptjéről, amelyben szerepelt egy mondat: a feltekert hús két végét levágjuk, aztán a tepsit a sütőbe rakjuk. Évtizedeken át így készítette mindenki a családban, amíg az unoka annyi idős lett, hogy maga is megpróbálkozzon a családi sülttel. Az első alkalommal megkérdezte az anyjától, miért kell a hús két végét levágni. Mivel ő nem tudta a választ, felhívta a nagymamát. Kiderült, hogy a húst azért kellett levágni, mert egyben sosem fért a nagymama kisméretű tepsijébe.

Hát, így vagyunk mi a karácsonnyal: legtöbbször azt sem tudjuk, miért csinálunk valamit, egyszerűen csak úgy gondoljuk, kell. Így szokás.

Amikor elkezdtem kutakodni az emlékeimben, tulajdonképpen mit is szerettem legjobban gyerekkorom karácsonyaiban, első hallásra hülyeségek jutottak eszembe.

Például a csillagszóróillat, amitől mindenki másnak megfájdul a feje.

Narancsokba tűzdelt szegfűszegek. (Meg a sajgó ujjbegyeim!)

Kevin. (Hát, mit tegyek? Egyszerűen imádom vele együtt üvölteni, hogy tízig számolok, hogy eltüntesd a szemem elől azt az ocsmány, sárga, halszagú pofádat egyszer s mindenkorra, vagy telepumpállak ólommal!)

Közös éneklés. Az iskolámban ilyenkor lekapcsolták a villanyt, mindenki kapott egy-egy szál gyertyát, és az összes kórus együtt énekelte a Csendes éjt sok szólamban, a rézfúvószenekar kíséretével. Bejártam azóta a fél világ operaházait, de ezeket a koncerteket máig a legcsodálatosabb zenei élményeim egyikének érzem.

Sok apróság is eszembe jutott még persze: korcsolyázni a házunk előtti tó jegén, frissen vágott fenyőágakkal díszíteni a házat, nagymamám mézeskalácsát enni, amelynek a tetején egy pici birsalmasajt-kocka van.

Teremtsd újra!

Itt elérkeztünk a metódus legfontosabb pontjához.

Tudatosítsd magadban: mindezeket nem azért szedtük össze, hogy honvágyad legyen, meg rosszul érezd magad, amiért nagymamád már nem süthet neked mézest, és a tó sem fagy be a ház előtt.

A cél nem az, hogy az elveszített karácsonyi emlékeinket sirassuk – hanem az, hogy újrateremtsük őket, új hagyományokat hozzunk létre, amelyek boldoggá tesznek bennünket.

A boldogság pedig ragadós: abban a pillanatban, hogy megszabadulsz a sallangoktól és terhektől, a kisugárzásod, környezeted is átalakul. Ne lepődj meg, ha hirtelen bejelentkeznek majd néhányan hozzád karácsony táján! (És ne is érezd kötelezőnek mindannyiukat fogadni. De ez egy másik cikk témája.)

Miket ments át?

Nálam kicsit racionálisabban szemlélve a következők maradtak:

illatok, ízek, zene – és valami, amit én készítek

Az elsővel nem volt nehéz dolgom. Mármint, ha nem számítjuk, hogy egyszer felgyújtottam a padlószőnyeget meg a saját kezemet egy elejtett aromalámpával. Jobbnak láttam illatgyertyákra cserélni a forró illóolajat: általában már nyáron betárazok a hűvösebb időkre, és folyamatosan váltok a füstös őszi illatoktól a fenyős, mézes sütis, sült almás ünnepi kompozíciókra.

Ha ilyentájt bárki belép hozzánk, azonnal ünnepi hangulatba kerül. Lehet, hogy nincs korcsolyázás, ropogós porhó vagy frissen vágott fenyőág a betondzsungelben, a jól megválasztott illatokkal azonban mindez felidézhető.

Az ízek – nos, ez keményebb menet volt

Az első években embert lehetett volna ölni a mézeskalácsommal, és a kutya sem ette meg, mármint szó szerint otthagyta a tányérján. Aztán meglett a recept meg a rutin, jó pár éve nagyüzemben gyártom a mézeskalácsot őrültebbnél őrültebb sütiformákkal.

Csakhogy ott volt a birsalmasajt problematikája: nyolc (igen, jól olvastad: nyolc) évembe került, mire először sikerült épkézláb végeredményt produkálnom. Igaz, akkor mindjárt öt kilót, nagyot léptem elő a szerkesztőség népszerűségi toplistáján, amikor hármat ebből bevittem a céghez. Ehhez azonban évente dobáltam ki a hol löttyedt, hol penészedő, hol szimplán csak rossz ízű birsalmasajtot, és borogattam a fröcsögő masszától összeégett kezemet.

Hogy érdemes volt-e? Nem kérdés:

a családban egyedüliként továbbvittem a nagymamám hagyományát.

(Ha te utálsz sütni-főzni, ne csináld. Csak akkor díszíts mézeskalácsot cukormázzal, ha amúgy nem kell okádnod az édes íztől, és nem akarsz elsüllyedni, ha csipkeminta helyett valami szétfolyt izé lesz a végeredmény.)

A kézműveskedéssel is óvatosan kell bánni: megint ott vannak a fránya elvárások

Beszéld meg magaddal, mit akarsz: saját készítésű girlandokkal telepakolni a fél utcát, vagy megelégszel néhány szép ajándékkísérővel? Akarsz egyáltalán adventi koszorút, vagy valójában meg sem gyújtod a gyertyákat, mert rettegsz, hogy kigyullad a lakás?

Én imádok adventi koszorút készíteni, de évekig csak stresszeltem miatta, mert sosem sikerült időben elkészülnöm vele.

Aztán egyszer leesett a tantusz: nem az a lényeg, hogy takkra meglegyen minden, hanem az, hogy közben jól érezzem magam.

Ha már a gyertyaválasztás is kiborít, hagyd a fenébe az egészet. Mostanában lehet, hogy csak aranyvasárnapra van koszorúm, de akkor órákig pepecselek a ragasztópisztollyal, és miközben szertartásszerűen csomagolom az ajándékokat, valamint (minden jelenlévő nagy örömére) gospelt éneklek.

A zenék:

És ezzel el is érkeztünk a végső, ámde legfontosabb menüponthoz.

Szakmai ártalom, de hosszú távon egyszerűen összeomlok a rossz zenétől. Ha sokáig kell valami nagyon gagyit hallgatnom, elemi erővel rohan meg a rettegés, hogy az életünk szánalmasan rövid, egyszerűen senki sem akarhatja tőlem, hogy én értékes perceket pazaroljak erre a szarra.

E tekintetben az év utolsó három hónapja olyan, mint egy aknamező:

kétfilléres karácsonyi slágereket kerülgetve kell túlélnem valahogy idegileg.

Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki elhajít mindent, és fejvesztve rohan ki bárhonnan, ahol megszólal a Last Christmas. Az emberek többsége herótot kap az úgynevezett karácsonyi slágerektől, mire tényleg eljön a karácsony, de egyszerűen azt sem tudja, hol keressen valami mást. Pedig rengeteg jó dal és szép feldolgozás van. Viccesek és érzelmesek, örök klasszikusok és ötletes kis semmiségek.

A taktikám tehát a következő:

messziről kerülöm azokat a helyeket, ahol egyszer csak alattomosan leteríthet a Last Christmas, viszont évek óta van nálam egy bármikor bevethető Spotify-lejátszási lista, amellyel tapasztalataim szerint hatalmas terhet veszek le a környezetem válláról.

Én élvezem a gyűjtögetést (a lista folyamatosan bővül), ők meg, hogy nem kell harmincnégyszer lejátszani a Michael Bublét.

Hogy neked se kelljen, megosztom veled a sajátomat – de ne érezd kötelezőnek. Ha valami nem tetszik, léptess tovább. Ha tetszik, fedezd fel az előadó teljes karácsonyi albumát. Ha jólesik, énekelj! Ha nem, ne.

A lényeg úgyis annyi: legyen nagyon boldog az ünneped. Olyan, amilyennek szeretnéd.

Csepelyi Adrienn (WMN.HU)