"Unom, unom, ásítozott – miközben a mozgást jelentő rendhagyó orosz igék ragozása című fejezetet gyűrögette a kezében. Lőrinc, Lőrinc – álmodozott el. Hiányzott neki a barátja, mert több csap is csöpögött a királyi várban, és nem talált embert, aki megbőrözte volna. Lőrinc, aki pedig úgy kócolt és bőrözött egykor, mint kevesen, épen a Duna fenekén pihent betonba öntve éppen egy G feliratú termetes és kicsit sörszagú hordó mellett. Ugyanis egy napon a sok repkedéstől megfájdult a feje, és egy pillanatra megszédülve azt hitte, hogy itt valami az övé."

Szürke, unalmas reggel volt. A trollok szomorúan vakargatták borostás állukat, mert már semmibe nem lehetett belekötni. Néhányan még próbálkoztak a „libsik ne ajvékoljatok!”, valamint „sorossimogató migráncsok, megvédjük tőletek a kumiszfőzés jogát” bevett szövegekkel, – de már ez sem volt az igazi.

Pedig a megállapodás szerint legalább óránként harminc úgynevezett hozzászólást kell teljesíteni, különben nem lesz meg a pecsét a gyerek felvételijéhez szükséges dokumentumon, ott rögtön a helyi pártalapszervezet plébánosának az igazolása mellett.

Nehéz az élet a fejlett diktatúrában. Mert ez a szürke és unalmas reggel már a fejlett diktatúra építésének szép hétköznapjain köszöntött ránk.

A kis vezető nagy nadrágban fent trónolt a királyi várban és irtózatosan unta, ahogy a szűk ketrecbe zárt komornyikja éppen azt mantrázta, hogy ma kiket fogunk legyőzni.

Jól van, Tóni, kushadj – legyintett felé a kis vezető és egy hegyesre faragott végű boton egy darabka véres húst nyújtott be, amit a Tóninak nevezett államminiszter boldog mosollyal felfalt. Majd nagy bátran kikopogtatott, hogy kér még a gyereknek, a Pasa parkba, és közben szépen feltartotta a mellső mancsait, ahogy azt az udvari etikett előírta.

Közben már gyülekezett a nép a királyi palota előtt. A vármegyék az előírás szerint szépen küldték deputációikat a reggeli díszszemlére. Mint mindig elől, most is a Felcsút gárda menetelt, egyforma focimezbe bújtatva, kivágva a feszes vigyázzmenetet és szent orbános dalokat énekelve. Mögöttük jöttek sorra az elit egységek, így az ügyészség képviselői, mögöttük hordszéken Handó Tünde, kinek szállító alkalmatosságát négy négykézláb mászó kúriai bíró hátára helyezték és egy előfelvett közszolgálati egyetemes hallgatójelölt kis ostorral noszogatta őket, oda odacsapva, efféle megjegyzéseket szűrve a fogai közt: no, te polgári kollégista ne lazsáljál, gyite.

Aztán jöttek az akadémikusok, akiket orruknál fogva láncra fűztek, legelöl egy batthyányista professzor – aki, miközben kis korbácsával a hátát már véresre verte, ezt hajtogatta, köszönöm uram, hogy ilyen istenkirály miniszterelnököt adtál nekünk – s közben erőteljesen a csekkfüzetére gondolt. Majd az egyetemek képviselői hordták be szokott napi ajándékaikat, mirhát, tömjént, aranyat, ez utóbbit egész vasfazékkal. Mögöttük szépen bevilágította a teret a könyvmáglyák barátságos, meleg fénye.

A sort a mészárosok és orvosok csapata zárta, mióta ezt a két szakmát összevonták, sokkal több lett a pirospozsgás vidéki magyar arc köztük, ami nagy melegséggel töltötte volna el a kis vezető szívét, ha látja.

De nem nézett még csak ki sem az erkélyére, ahonnan egykoron oly boldogan tapsikolt e minden reggel megismétlődő kis kedves gesztuson, amit Lőrinc barátja szervezett neki.

Unom, unom, ásítozott – miközben a mozgást jelentő rendhagyó orosz igék ragozása című fejezetet gyűrögette a kezében.

Lőrinc, Lőrinc – álmodozott el. Hiányzott neki a barátja, mert több csap is csöpögött a királyi várban, és nem talált embert, aki megbőrözte volna. Lőrinc, aki pedig úgy kócolt és bőrözött egykor, mint kevesen, épen a Duna fenekén pihent betonba öntve éppen egy G feliratú termetes és kicsit sörszagú hordó mellett. Ugyanis egy napon a sok repkedéstől megfájdult a feje, és egy pillanatra megszédülve azt hitte, hogy itt valami az övé.

A kis vezető nagy nadrágban erre összevont a szemöldökét, mire két felsőbíró és a teljes alkotmánybíróság jelentkezett, hogy ők már halálra is ítélték, itt az ítélet – biztos, ami biztos már a tárgyalás előtt megírták.

A kis vezető megpaskolta a bírócskák arcát, hogy igazán köszöni, de ebben az országban nincs halálos ítélet, és különben is, ő aggályos híve a korrekt megoldásoknak és majd ezt barátilag elintézi, köszöni.

Ezzel intett Lőrincnek, aki bekászálódott az előre odakészített betonos hordóba, ügyesen a helyére illesztette a zárólapot és közben azt mormolta magában hogy 10 billió meg 10 billió az 40 billió, persze Brüsszelből, euróban: S miközben a főpapok erre kijelölt püspöke egy kis daruval ügyesen a folyó mélyére eresztette a hordót, felharsantak a szent énekek.

Ekkor a két troll végre nekiállt kommentelni, hogy a szélsőbal Brüsszel és a migráncsok már a betonos hordóinkat is elveszik, de mi nem adjuk.

S ekkor Kelet felé lassan alászállt a Nap. De ezen már senki sem csodálkozott.

Dési János (Klubrádió)